Ismeretlen ismerős

(Aki – mint a kiállításon megtudtam – 1915-ben született, tehát a gazdag életműkiállítás, mely a múlt héten nyílt, egy kissé megkésett centenáriumi tisztelgés az osztrák mester előtt – nemcsak a múzeumé egyébként, hanem a róla elnevezett alapítványé is, melynek a tárlat rendezői hosszú sorokban mondottak köszönetet, minthogy a művek nagyobb részét ők – voltaképpen a leszármazottak – bocsájtották a múzeum rendelkezésére.) Nos, az egyik lehetséges válasz nyilván az, hogy a művész nem volt igazán nagy újító, hanem csak úgy, visszafogottan szűrte át magán a huszadik század egy-egy művészi irányzatát. Van a kiállításon egy „kubista terem”, ezek a képek is a háború után születtek, Bortnyik vagy Uitz negyedszázaddal korábban kevésnek tartotta volna őket. Pippal legerősebb, leggazdagabb alkotói korszaka a negyvenöt és hatvanöt közötti két évtized, ekkor születtek a bécsi belvárost megörökítő, játékos pasztellképei, melyek afféle impresszionisztikus krétarajzok, valahol Rippl-Rónai és Zórád Ernő között. (Ma már persze ezen művek dokumentumértéke is jelentős, hiszen az újabb nemzedékek várostörténeti ismereteiket is elmélyíthetik előttük. És ez nemcsak Bécsre vonatkozik, de, mondjuk, Velencére és Párizsra is, ahol a művész gyakran megfordult ezekben az években.)

De az otthonosság, a meghittség, az ismerős érzés mégsem csak ezekből adódik. Hanem elsősorban Hans Robert Pippal életszeretetéből, nyitottságából, optimizmusából: ezek az értékek átsütnek szinte a régi vásznakon, és a halványuló színek nem halványuló érzéseket keltenek a mai látogatóban. Nosztalgiát egy szerethető, szeretetteljes világ iránt.

Jolsvai András