Írd újra, Sam!

Szénási Sándor írása

Hír: Pályázatot hirdettek abból az alkalomból, hogy a Casablanca című film 70 éve kapott három Oscar-díjat. A kisfilm-variációk akár folytathatják is az eredeti filmet, de új befejezést is kitalálhatnak.

Akármerre nézünk, vég vég hátán. Csupa befejezett, elintézett, lezárt történet. Csupa megakasztott végtelenség. Hiába bánjuk, hogy így van, hiába szeretnénk legalább még egyetlen egyszer másképp átélni a sorsot, a történelmet vagy csak a tegnapi napot, zárva vannak az utak. Újranyitni sem egy életet, sem egy regényt, sem egy korszakot nem lehet. A világban ugyan minden bizonytalan, de a vég, az holtbiztos.

Mégis vannak lázadások a vég zsarnoksága ellen. Hogy is ne lennének? Játszd újra, Sam! – mondja a Casablancában Ilse, azaz Ingrid Bergman a zongoristának, mintha a bártulajdonos Rickkel közös daluk megidézése új reményt adhatna egy holttá nyilvánított szerelem felélesztésére, vagyis új véget az addigi helyett. És tényleg: hajszálon múlt, hogy nem lett happy end. A forgatókönyvírók csak az utolsó jelenet előtti utolsó éjszakán döntötték el, hogy a nő mégis elmegy a férjével, nem marad a Ricket játszó Humphrey Bogarttal, akinek így csupán egy gyönyörű barátság kezdete jut egy korrupt, ám érzelmes rendőrfőnökkel. Ez tehát bukta.

Ám ezt a bevezetőben emlegetett kisfilmpályázatok még felülírhatják. Tenger példa van erre az irodalomban is. Tolkien mondjuk, Arthur C. Clarke vagy Mary Shelley, aki a saját Frankensteinjét dolgozta át, és ezzel sokkal jobban járt, mint más klasszikusok, akiket viszont haláluk után használt alapanyagnak az utókor. Szegény Jane Austenra kell gondolnunk például, akinek híres könyvéből egy amerikai író kreatív közreműködése nyomán megszületett a Büszkeség és balítélet és zombik című, egyébként milliós példányban elkelt alkotás. A legfogyaszthatóbb ötlet azonban Caroline Swailes fejéből pattant ki 2012-ben, ő ugyanis, saját tudomása szerint a világon először olyan online regényt adott ki, amelynek eleve több befejezése volt, sőt a többnél is több, éppen tizenegy. Ha jól számolunk, ez pont tízzel több a szokásosnál, de a szerző azt nyilatkozta, hogy a könyv vége már legyen az olvasó felelőssége, vagyis ne az övé. Caroline nem sejthette, hogy egy év múlva a True Blood televíziós sorozat szerzőjét, miután a befejező rész tartalma kiszivárgott, sokan halállal vagy a saját öngyilkosságukkal fenyegetik majd meg, de magától is okos lányként járt el. Rájött arra a nagy igazságra, hogy az olvasó úgy szeret a népszerű irodalomba járni, mint ahogy a plázába jár vajért, ráadásul mindegyikük másféle vajat akar, akkor hát miért ne szolgálná ki őket a saját kollekcióján belül? Akármilyen vaj/vég mellett döntsön is a fogyasztó, a jutalék a szerzőé, ráadásul a The Telegraph című lap lelkendezését is zsebre vághatja az új digitális regény megszületéséről, illetve az olvasó régóta várt felszabadulásáról. Swailes találmánya azóta elterjedt, és ma már egy csomó regénynek annyi vége van, ahány csillag az égen. S mivel az olvasó nem az alkotó rabszolgája többé, és akár naponta váltogathatja a befejezéseket, ily módon egy regény, film, vers mindig a pillanatnyi lelkiállapotunk szerint ér véget. Ha gyilkos kedvünkben vagyunk, meghalasztjuk a főhőst, ha sírósban, életben hagyjuk, a Föld környezeti katasztrófáját látva pedig kilőhetjük őt az űrbe is, keressen más bolygót a lestrapált régi helyett, ahogy ezt a most bemutatott Csillagok között című hollywoodi film teszi.

Mindezzel azonban van egy kis baj. A fogyasztó, miközben megpróbálja magára húzni ezeket a történeteket, kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy egy kitalált szereplő esetében tán játszhat istent, de a saját életében soha. Ott bizony maradnak a ronda, megalázó, vesztes végek. Miközben a gyakorlat célja az lenne, hogy húszéves korunkban ne menjen el az a vörös dög, mint ahogy elment, Mohácsnál verjük meg a törököt, ne szűnjön meg a Ganz–MÁVAG és a kapitalizmus legyen szocializmus. Másik csomag: menjen a vörös, ahova akar, jöjjön a kis barna, Mohácsnál verjük meg a törököt, aztán zárjuk be gyorsan az ország kapuit, és dobjuk el a kulcsokat egyszer és mindenkorra. Harmadik pakk: ne menjen el a vörös dög, időben lépjünk le Nyugatra, vagy ha az nem sikerül, a Nyugat időben lépjen be hozzánk, és ezzel legyen a történelemnek végre vége, mindörökké, ámen. Mint látható, amellett, hogy ezek a vágyak nehezen teljesíthetők, hiszen kevés dolog köti össze őket, leszámítva a dögöt, akármilyen legyen is a színe. Ám Isten épp e célból teremtette meg nekünk a politikusokat, azzal a munkaköri leírással, hogy végügyi biztosként ezeket a problémákat egyéni, csoport- és társadalmi szinten kezeljék. Aztán embere válogatja, hogy a múlttal kezd-e matatni valamit, vagy a jövővel. Például úgy, hogy végiggondolja egy közösség létező alternatíváit, és közülük a lehető legreálisabbat jelöli ki célul, miközben nem jut eszébe hadoválni és hazudozni a végső, immár küszöbön álló össznépi boldogságról. Ez utóbbi fajtához kevésbé volt szerencsénk, az elsőhöz inkább, az eredmények pedig közismertek. A régi végek eltűntek: a német megszállástól, az oroszok (akkori) hazazavarásán át a 2010-ben kezdődött rendszerváltásig új csomópontok születtek, nincs erről már mit mondanunk. Utólag még a Ganz–MÁVAG sem szűnt meg, az új iparosítás ezt is elintézi, a szocializmus vége sem olyan biztos már, az ország bezárása sem megoldhatatlan, miközben a kádárizmusból való elmenekülés lehetetlenségét is sikeresen ellensúlyozza több százezer magyar megélhetési túrája. Beleélés kérdése, egy idősebb nőnek csak el kell képzelnie, hogy 1972-t írunk, ő tizennyolc éves, és szárazdajka Berlinben. A valóságban éppen hatvanéves, viszont tényleg szárazdajka Berlinben, a megvalósulás tehát kissé kései öröm, de legalább igazi. A többi, múltbeli történet végének átírásáról ez már nem feltétlenül mondható el, mindenesetre erős a gyanú, hogy az újonnan kreált visszamenőleges happy endek igazából az ez ügyben tevékeny politikusok boldogságát szolgálják, nem az általuk vezérelt populációét, de ezt a felismerés sokak számára még korai.

Semmit sem tehetünk tehát a zsarnoki végek ellen? Hát dehogynem. Játszani kell velük, fantáziálni, alternatívákon agyalni, kiutakat keresni. De nem azért, hogy utólag boldogok legyünk – ami sosem volt –, hanem hogy megtanuljuk: választás mindig van. A hírbeli Casablanca-filmpályázatra is sok mindent ki lehet találni, sok új véget sok új következménnyel. Azt például, hogy Ilse nem hagyja el Ricket, a férj így boldogtalan ellenállóból Amerika-gyűlölő komor sztálinista lesz. Vagy: a rendőrfőnök nem menti meg a nácit lelövő Ricket, hanem átadja a németeknek, átveszi az aranybányát jelentő bárt, majd a háború után antifasiszta kitüntetést kap. Esetleg: a náciról az utolsó pillanatban kiderül, hogy énektanár volt Lipcsében, felülkerekedik humanista énje, és mindenkit szökni hagy. Netán: Ilse nem marad Rickkel, de nem tart a férjével sem, hanem visszamegy Samhez, a fekete zongoristához, akibe titokban szerelmes lett, és a zárójelenetben együtt éneklik az As Time Goes Byt. A férj, a szerelmes Rick, Strasser SS-őrnagy és a rendőrfőnök szájtátva nézi őket. Szerintem ez a legjobb.