Illaberek

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.” Kevésbé líraian úgy mondanám, bármit láttam is a Katona József Színházban, jó volt, hogy láttam.

Nem dráma, az bizonyos. De nem is riport, pláne nem publicisztika vagy ilyesmi. Egy égető társadalmi gond, színházi eszközökkel elbeszélve. Maradjunk talán ennél.

Nem véletlen, hogy nincs író feltüntetve a színlapon. Máté Gábor, a rendező, nyilván erőteljesen jelen volt az anyag megformálásánál is (tőle tudjuk, hogy régóta foglalkoztatta a kivándorlás problémája), az is kiderült kézen-közön, hogy egy nagyszabású migrációs felmérés interjúiból is használtak az alkotók – a többit el lehet képzelni. Jelenetek sora pereg, tipikus élethelyzetek, afféle történetrészletek, melyek a végére szépen összefonódnak – egy meleg pár, orvos és tanár, egyikük kimegy, a másik marad, s ezt persze megsínyli a kapcsolatuk is, egy házaspár, a férfi kétkezi munkás, az asszony ápolónő, mindketten nekiindulnak, de adoptált gyermekük visszakerül az állami gondozásba, egy nagycsalád, az apa a Távol-Keleten, a lány épp most mutatja be lengyel udvarlóját a nagyanyjának – azután időről időre feltűnik a színen egy londoni busz, rajta csupa magyar, mobiltelefonba mondott beszédfoszlányaikból összerakható egy egész élet.

És közben filmbejátszások, távolról jött emberek vallanak arról, miért élnek Magyarországon, és távolba szakadt magyarok arról, miért hagyták el az országot.

Ítélet nincs, hogy még egy klasszikust idézzünk, igaz, katarzis se.

A Katona színészei, mint mindig, remekek. Egyetlen mozdulattal, gesztussal képesek sorsokat ábrázolni. És egy másikkal kiszakítani a közhelyekből a legközhelyesebb szituációkat is. Ezért aztán ezúttal név szerint csak Varga Zétényt emelném ki: kisgyerek (több) kisgyerekszerepben: telitalálat.

Kálmán Eszter egyszerűségében is remek díszlete szép példája a művészi kreativitásnak: ezzel a tehetséggel, ha szabad ezt az (ön)iróniát megengednem magamnak, odakint is sokra viheti még.

Nádas Sándor