Hommage á Corea
Chick Corea tényleg hiányzik: a világnak és külön Magyarországnak is. Nehéz úgy dzsesszkoncertekről írni, hogy a neve ne kerüljön elő időről időre hivatkozási alapként, nagyon sokan az ő köpönyegéből bújtak elő.
Corea szinte minden megmozdulása dzsessztörténeti volt: a dzsesszzenészek közül ő kapta a legtöbb Grammy-díjat; még idén, halála után is van négy(!) jelölése az áprilisi díjkiosztóra, a dzsessz szinte minden területén és még azon túl is otthonosan mozgott. Utolsó hónapjaiban, a tomboló járvány közepén naponta közvetített otthonról online szóló koncerteket, workshopokat tartva, és bemutatta, hogyan gyakorol, hogyan nyúl művekhez, mindezt lazán, könnyedén, a nézőkkel kommunikálva.
Utoljára három éve járt visszatérő vendégként Budapesten az Acoustic Banddel. Arra viszont nem számítottunk, hogy a Müpa felkérésére az intézmény 15. születésnapjára ír egy Concertót, és Keith Jarretthez hasonlóan – aki utolsó lemezeként az itt rögzített koncertjét jelentette meg – ő is a dzsessztörténet részévé teszi Magyarországot. A művet ő már nem tudta bemutatni, de John Patitucci és Dave Weckl, az Acoustic Trio tagjai eljöttek és az ünnepélyesre sikerült koncert második felében Corea három mentorált zongoristájával együtt bemutatták a trióra írt háromtételes Concertót. Az első koncertfélben azonban sztenderdeket, köztük Corea klasszikussá vált számait játszották. Bár volt jegyem, miután kiderült, hogy élőben közvetítik a koncertet, otthon maradtam, és a sokkamerás, hifi hangon megszólaló adásban nem is kellett csalódni. Fantasztikus volt közelről, több oldalról látni, milyen finomsággal, tanármódon játszik hangszerén a két géniusz, és bevallom, sok minden meg is változott bennem velük kapcsolatban. Wecklt egy tekerős, technokrata fúziós dobosnak tartottam, most azonban kidomborodott, hogy nem csupán egy dobos ő, hanem nagyszerű, érző zenész, aki íveket játszik és képes a ritmikai kíséreten túllépve az adott témákhoz csatlakozni, imitálva játszani és egyszerre gőzerővel húzni társait. Patitucci a sokhúros basszusgitárok földi helytartója, ám egy ideje már a hagyományos bőgőt részesíti előnyben. Meglepő módon az eljátszott számokat sokszor az ő szólisztikus játékára hegyezték ki. Az On the Green Dolphin Streettel és Beka Gochiashvilivel kezdtek. Vele elhangzott még egy Coltrane-darab, majd jött Szabó Dániel. A Monk’s Mood nem igazán az ő száma, nem sikerült elkapnia Thelonious Monk karakterét, ami valószínűleg a dzsesszzongoristák egyik legnagyobb kihívása. Corea Humpty Dumptyjában azonban nagyon élt, a közvetítésben jól érzékelhető volt az a technikai fölény, ahogy a futamokat nem feltétlenül kötve, hanem a hangokat elválasztva, de teljes értéken, pregnánsan kijátssza. A szünet előtti utolsó két Corea-szerzeményt Gadi Lehavival abszolválták Patitucciék, és már ezekben a szerzeményekben kiderült, milyen széles volt Corea merítési közege.
A dzsessz és a concerto szavak nem sok jót sejtetnek egy mondatba szőve, és hát a Concerto for Trio nem is lett egy kivételes mű. Coreának nem sikerült a sokféleséget egységgé kovácsolnia, a három tétel nem következik egymásból. Inkább dzsesszt hallunk, mint nem dzsesszt, a legérdekesebb tétel a III., amelynek bartóki hatásokat hordozó zongoraszólamát Szabó Dániel játssza. Szabó kifejezetten Bartók-expert, különös tekintettel Bartók és a dzsessz viszonyára, a mű ezen része megkapóan személyre szabott volt, talán az est legjobb pillanatait köszönhetjük neki. A ráadásban a három billentyűs együtt játszotta – más-más hangszereken – Corea legnagyobb slágerét, az elmaradhatatlan Spaint. Az ünnep nagyobb volt, mint amennyire jó volt a koncert. đĐ
(Chick Corea: Concerto for Trio, Müpa, március 14.)
