Hogyan nézzünk egy jegy áráért egy tucat filmet?
Mikor végignéztem a trailert, rögvest szerettem volna aranyba önteni a film készítőinek lába nyomát is. Erre nem került sor, amit magyaráz a földrajzi távolság, és a tény, hogy végül láttam az alkotást. Pánikra semmi ok, nem óhajtom lehúzni, csak éppen nem azt az esszenciális ökörködést kaptam, amit a bemutató alapján vártam volna. Ettől függetlenül szórakoztató darab.
Vegyük sorjában az ismert neveket: Danny Gloverről (Elroy Fletcher) talán az első lehet, ami eszünkbe jut, hogy ő már öreg ehhez a szarsághoz. Elképzelhető, de nem itt, hiszen a végén még Miss Daisy sofőrjének is beugrik… A filmet pedig a gyakorló lúzer hőseinket megformáló Mos Def (Mike), és Jack Black(Jerry), intertextuális dagonyázása adja el.
Történetünk amolyan klasszikus groteszk: csak az elején egyetlen, fizikailag lehetetlen baromságot kell elfogadnunk (jelesül azt, hogy hősünk mágneses lesz), és onnantól minden megy a maga útján (letörli a videotéka összes filmszalagját)…
Az örömzene amúgy lassan indul be: az első fél órában bárgyú és aranyos karaktereink fölvezettetnek, a lelakott, déli kisvárosi környezet is bemutattatik, szól a jazz, meg a blues, megismerjük az öreg videotékás Fletcher rozzant sarokházát, melyet a lebontás réme fenyeget, illetve az általa félistenként tisztelt zenészlegendáról fabrikált meséjét, amit boldog-boldogtalannak elmesél, és amivel környezete mellett magának is igazolni akarja szúrágta egzisztenciáját.
A krach akkor üt be, mikor az öreg két hétre Mike-ra bízza a roskatag boltot, Jerry véletlenül tönkreteszi az összes kazettát, a megfelelési kényszer, a bűntudat pedig agyament ötletre sarkallja az esetlen párost, hiszen egyik hűséges vásárlójuk kivenné a Szellemirtókat…
Leforgatják ők maguk.
Húsz percbe sűrítve, két szereplővel, házilag eszkábált kellékekkel. A túlvilági lényeket megbénító lézersugár helyett megteszi dróttal kimerevített színes fenyőgirland is. A zenei aláfestést dudorászással pótolják, elképesztően gagyi jelmezekben veszik fel a kulcsjelenetekre csupaszított saját verziót.
Mikor beindul a verkli, a film közepe táján, az ipari méretű kalózkodás közepette, találunk pár percet a filmben, ami felejthetetlen: tucatnyi, párhuzamosan forgatott film készül éppen. A környékbeli vállalkozó kedvűekkel kiegészült hőseink pedig egyik szcénából ki, a másikba be. Aki tételesen felsorolja az összes ott látható alkotást, az jó a szerkesztőségnél egy Sport szeletre. A megfejtéseket az egyébként nem létező tekerdvisszahaver@168ora.hu címre várjuk szeretettel.
Be kell látnunk: a komikum jobban áll a sztorinak és a szereplőgárdának, mint az érzelmesség. Az emlékezetes filmes utaláshalmaz hangulatát azonban az édes-bús befejezéssel sem lehet agyoncsapni.
Ha jobban belegondolok: egy jegy áráért – kissé bumfordi és esetlen módon – vagy kéttucat filmbe leshetünk bele.
