Hódít a Fehér isten

Mundruczó Kornél filmjét a májusi premier óta számos rangos fesztiválon sikeresen vetítették világszerte, és a fesztiválkörút folytatódik Ausztriában, Németországban, Belgiumban, Izraelben, Dél Koreában és Görögországban. Hamarosan sor kerül az első nemzetközi mozipremierekre: a német, francia, brit és román mozikban már ősszel látható a Fehér isten. Interjú a rendezővel és a több mint kétszáz kutyaszereplőt trenírozó állatkoordinátorral.

– Miért éppen a kutya és az ember kapcsolatát választotta ahhoz, hogy a többség és a kisebbség viszonyát, a kiszolgáltatottságot, a peremre szorulást és annak lehetséges következményeit ábrázolja?

– Elsősorban azért, mert amikor egy telepen belenéztem az ott élő kutyák szemébe, az olyan erősen hatott rám, hogy azt éreztem, evvel foglalkoznom kell. Valamit nagyon leírt a világunkról. Azt is éreztem, hogy ez metaforaként is működik, hiszen a többi állathoz képest a kutya olyan módon szocializálódott az emberhez, hogy már nem egyszerűen egy állat, hanem valamennyire ember –tulajdonképpen mindenki ezt érzi, amikor meglát egy kutyát. Akárcsak az embernek, neki is a család a legfőbb szocializációs terepe, és amikor ezt elveszik tőle, akkor ahhoz kell alkalmazkodnia, ami később körülveszi – ezért tud egy kivert vagy kidobott kutya metaforaként működni a mai világunkban.

– Nemrég egy táncegyüttes vezetője azt mondta nekem egy interjú során: azért növekszik a táncelőadások közönsége, mert a szavak már elvesztették a hitelüket. Lehet, filmben is jobban meg lehet közelíteni valamit, ha nem mondatik ki, hanem a kutyák pofájára van írva.

– Ezek a történetek újra elmesélt történetek, az újramesélés pedig a kutyákon keresztül történik. A mi gesztusaink, az ő valódiságuk erősebben meghatározzák ezt, mint hogyha egy adott kisebbség adott problémájával foglalkoznék. Általánosabb is lesz, több emberhez jut el: a néző beleéli magát egy kutyának a sorsába, magát látja benne. A Fehér istenben nagyon fontos a tükör-mechanizmus, ami a főszereplő kislány és a kutyák, illetve köztünk és a vászon között működik. Én hiszek benne, hogy a művészetnek valamiféle módon tükröt kell tudni tartani az életünkre és az életünkben megjelenő problémákra. És igen, ez bizonyos értelemben némafilm, mert elsősorban a képek nyelvén mesél.

– Most, a harmadik évezred elején ez a kislány ugyanolyan szeretetlen gyerek, mint Csáth Géza több mint száz évvel ezelőtti elbeszélésében – amelyből Szász János forgatott annak idején filmet – a Wittman fiúk. Mi emeli ki mégis ezt a kislányt, mi menti meg attól, hogy elvesszen az ellenszenves, közömbös környezetben?

– Azt gondolom, hogy őbenne a mi gyermekkori vágyaink testesülnek meg. Igen, gonoszak és rosszak körülötte. Bizonyos értelemben a film használ egyfajta didaxist is, modell jelleget, hogy ezt kimondja. Él a egyszerűsítés eszközével, épp azért, hogy jelezze: nem a nagybetűs valóságban vagyunk, hanem a valóság feletti valóságban, egy mesében, ha úgy tetszik, amelyben a kislány a mi elveszített vágyainkat, elveszített naivitásunkat, elveszített hitünket, gyermekségünket hivatott képviselni... és ki ne akarna kitartóan az ő jó kutyáját megtalálni? Azt hiszem, ebben föl lehet oldódni. A kislány válaszai és cselekedeti azok, amelyeket felnőttként, a társadalmi nyomás alatt sokszor nem hozunk meg és nem teszünk meg.

– Nem fél attól, hogy félrevezető a filmen a 16-os karika?

– Nem az én döntésem, mi nem tudjuk befolyásolni a korhatár-bizottságot. Sokszor döntenek számomra furcsa módon, engem is meglepett a besorolás.

– Nyilatkozta, hogy külföldön dolgozva, élve, utazva rájött, hogy ez a Kelet-Európa már nem az Kelet-Európa. Tény, már nem az a poszt-szovjet korszak, amelyben az itt készült magyar filmeknek némi pikantériával bírtak nyugaton. Hogy látja most, milyen ez a „másik” Kelet-Európa?

– Azt hiszem, nem kelet és nyugat mentén választató most szét Európa, hanem aszerint, hogy bizonyos problémák hol ütik fel a fejüket – és ezek a területek akár sok ezer kilométerre is eshetnek egymástól. Ha nagy szavakat akarok használni, akkor azt mondom, hogy globalizálódott Európa, a problémái nem lokalizálhatóak feltétlenül egy országra. Ezért próbálom állandóan kommunikálni azt, amit a film feszeget, az nem kizárólag magyar probléma, hanem európai is. Ezt nagyon fontos megérteni, mert egy európai felelősség mást jelent számomra, mint a magyar felelősség, vagy csak magyar felelősség, tudatosságban is, tehát más az én tudatos társadalmi szerepvállalásom európai polgárként vagy magyar polgárként. S ezt azért választanám szét, mert azt az önfelmentő logikát kezdjük el használni, hogy nálunk ez most nagyon rossz, és mindenütt másutt milyen jó, vagy éppen fordítva, nálunk ez most nagyon jó, és mindenütt másutt nagyon rossz. Én egyáltalán nem látom ilyen fekete-fehérnek, hiszen nagyon hasonló társadalmi problémákkal küszködik Magyarország, mint Belgium, Franciaország, Görögország.

– Azokban az európai országokban, amelyek körülbelül ugyanazt a 20. századi történelmet élték át, mint Magyarország, úgymond félszavakból megértik a film szimbólumrendszerét: a „nem fajtiszták” begyűjtését, a feljelentő, besúgó szomszédot, a kisebbség sorsa, mi több, elpusztítása iránt közömbös többséget. Szerencsére Amerika is megvette a film forgalmazási jogát, kérdés, vajon ott is ennyire célba találnak-e majd azok az utalások, amelyek az európai közönségnek egyértelműek.

– Fogalmam nincs. Érzem, hogy Amerika egy másik világ, amelyet még nekem is meg kell tanulni. De azt látom, hogy az ő történetüket is tematizálták feszültségek, például a szegények és gazdagok, vagy a feketék és a fehérek között, amíg eljutottak ennek a bizonyos működtetett demokráciának a megoldásaihoz. Mely demokrácia önmagában egy végtelenül bonyolult játék, és bizony nagy kérdés, hogy ezt a végtelenül bonyolult játékot ki hogyan szereti játszani, vagy hogy szereti-e egyáltalán. Mert akad, aki nem akar benne gondolkodni, mert túl bonyolult. Azt látom, hogy Amerikában ma mindenki részese ennek a bonyolult játéknak, és van egy rész, amit értenek benne, és az, hogy ez egyfajta játék, a mi demokráciánknak a visszásságaival, az szerintem kódolható az Egyesül Államokban, szerintem, de majd meglátjuk.

– Lehet, hogy csak én éreztem ironikusnak a film alatt Liszt második magyar rapszódiáját, főleg zenekari feldolgozásban, még csak nem is egy szál zongorára. Ezt a zenedarabot az egész világon szeretik és ismerik, és a magyarsággal azonosítják, még azok is, akik amúgy nem tudnak az országról semmit. Egy fikarcnyi magyar világhír szól, miközben a konkrét helyhez nem kötethető, de mégiscsak Budapesten felvett képsorok nem dicsőséges történetet mesélnek el. Persze, annyiban „cselekményhű”, hogy a főszereplő kislány ezt próbálja a zenekarral, ahová jár, de számomra inkább az irónia dominált.

– Ez a zenemű számomra mélyebb magyar és rebellis lelkületet hordoz. Inkább az a kérdés, hogy egy ennyire kiüresedett zenét, mint ez a magyar rapszódia, ami azzal, hogy az elmúlt százötven évben minden hatalom a zászlajára tűzte, elvesztette mindezt az eredeti tartalmát – vissza lehet-e adni annak, akinek készült? Nyilván egy autoriter karmester interpretációjában üresen szól, de amikor találkozik azokkal a rohanó képekkel, amikor a kutyák nekimennek a városnak, akkor ez a zene nagyon más értelmet nyer el az én szememben. Azt érzem, valódi, van igazságtartalma, visszakerült ahhoz, akit hivatott képviselni, és ezt szépnek találtam. Sokáig irónia, pontosabban sokáig az az irónia, hogy mennyire üresen használjuk a saját nemzeti szimbólumainkat, de amikor találkozik azzal a valódisággal, amiért íródott, komolyra fordul. És nyilván, amikor a Tom és Jerry játssza, amit a kutyák néznek filmben, az groteszk.

– A főszereplőt, Hagent bizonyára A Nibelung gyűrűje egyik szereplőjéről nevezték el, bár engem a film bizonyos részeiben inkább emlékeztetett az alvilágot őrző Kerberoszra, akit Orpheusz lecsendesít a lantjával.

– Szeretem a Wagnereket, színházban és filmen is rendeztem Térey Jánosnak A Nibelung-lakóparkját. A kisemmizett, fellázadó törpe, Hagen figurája, aki meg akarja szerezni a jogos vagy jogosnak vélt jussát, nagyon közel állt hozzám. Amikor azon gondolkoztunk, hogyan hívják a Fehér isten főszereplő kutyáját, hiszen nem nevezhetjük egyszerűen csak Blökinek vagy Morzsának, így jutottunk el a Hagenhez, aki kifejezi a lényét. A másik motívum, a zene hangjától megszelídülő vad nagyon erősen benne van az európai kultúrkörben, az Orpheusz-történeten túl gondolhatunk a Grimm fivérek meséjére a hamelni patkányfogóról, aki a sípjával maga köré gyűjtötte az egereket és a patkányokat. Én ezért szeretem ennyire ezt a motívumot, a zene az maga beszéd feletti humánum, hogy van lélek, és ezt ki tudjuk fejezni. Természetesen fontos volt számomra, hogy erre a regiszterre elemeljem a történetet: hogy csak ez a dolog, a zene, a humánum tud véget vetni ennek a háborúnak.

– Nem gyilkoljuk le azzal a záró poént, ha annyit elárulunk, hogy rendezőként a maga részéről nyitva hagyta a történet végét.

– Teljesen. A gazdasági válságot követő morális válságban ez a film eljut egy morális kérdés felvetéséig, és a mindenkori néző moralitásával kell befejeződnie. Azon a ponton ér véget, hogy képzelje el, ő mit tenne ebben a helyzetben, illetve hogy ez a helyzet egyáltalán létre jöhessen. Nagyon is törekedtünk arra, moralitásjátékként is felfogható legyen a Fehér isten, amiben neked nézőként kell, mint a középkorban eldöntened, mi mellett teszed le a garast.

– – – – – – – – – – – – – –

Állatkoordinátor – ez a pontos elnevezése annak a mesterségnek, amelyet négyen művelnek Magyarországon, közülük az egyik Halász Árpád. Az ő és az általa vezetett Gödöllői Kutyasport Központ trénerei segítségével forgatták le a Fehér isten állatos tömegjeleneteit, míg a főszereplő Hagent alakító két keverék ebet, Bodyt és Luke-ot az amerikai Teresa Ann Miller készítette fel és irányította a felvételek alatt.

(Teresa Ann Miller munkájának eredményét például a Rex-sorozatban, vagy a Kutyám, Jerry Lee-ben láthattuk korábban, hogy csak az ismertebb produkciókat említsem.)

Mundruczó Kornél filmje nemcsak az Un Certain Regard szekció fődíját kapta meg a 67. Cannes-i Filmfesztiválon, hanem a legjobb kutyaalakításnak járó Palm Dogot is bezsebelhették a főszereplő ebek – mely elismerés mögött bizonyára ott volta a falka teljesítménye is. Az ugyanis még nem fordult elő a filmtörténetben, hogy több mint kétszáz kutyát mozgassanak a forgatáson mindenféle digitális utómunka vagy CGI (Computer-Generated Imagery, számítógépen létrehozott kép) nélkül.

A magyar állatkoordinátorok el vannak látva munkával, hiszen nemcsak itthoni, hanem külföldi produkciókhoz is megkeresik őket, mégis nagy kihívás volt ez a feladat. – Több külföldi partner és cég is azt állította korábban, hogy ezt nem lehet megcsinálni – meséli Halász Árpád. – Ilyen még nem volt a világban, mi vagyunk az elsők, ebből a szempontból nagy ajándék nekünk ez a lehetőség. Mi egyből azt mondtuk, hogy meg lehet csinálni, már csak azért is, mert mi a kutyaiskolában olyan elvek szerint dolgozunk, hogy póráz nélkül, csoportban is elvannak a kutyák anélkül, hogy láthatóan rivalizálnának. Rivalizáltak persze, de a szabályokat mi állítottuk föl, nekik pedig a feladatra kellett koncentrálniuk, nem arra, hogy ki kinek udvarol, vagy ki kit próbál „ledominálni”. Ott volt előttük a feladat, amit nagyon élveztek, szerettek, és mindent megtettek azért, hogy megoldják.

Halász Árpád többnyire azokkal az állatokkal tud jól dolgozni, akikkel személyes a kontaktusa, együtt tréningezik. Ha sem a saját, sem a trénerei kutyái közt, sem a gödöllői iskolában nincs megfelelő (vagy jelen esetben elegendő) példány, akkor megmozgatja a szakmai ismeretségi körét: rengeteg tenyésztővel és kutyaiskolával tartja a kapcsolatot szerte az országban. A Fehér istenhez százötven menhelyi ebet is „bevetettek”:

– Szűkös volt a választási lehetőségünk. Nem olyan a menhelyek struktúrája, felépítése, létformája, vezetősége, ami megkönnyítette az együttműködést. És a kevés menhelyen is kevés hadra fogható kutyát találtunk. Nem azért, mert nem voltak elég okosak vagy jól neveltek, mert már nem is azt néztük, hanem azt, hogy egészségesek legyenek, hogy ha forgatáson befektetjük a sok tanítási energiát, akkor azt vissza is tudják adni – magyarázza Halász Árpád.

A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy a film történetéhez hűen keverékeket válogassanak, ám ha valamelyik túlzottan emlékeztetett egy fajtatiszta állatra, akkor akcióba lépett a dogstylist: rakott rá egy foltot, nyírt rajta egy kicsit, vagy adott neki egy kis eltérő árnyalatot. A mai metodikákkal már szinte mindegy, milyen típusú kutya, keverék, kajla spániel vagy fegyelmezett német juhász, mindegyik megtanítható nemcsak egy filmforgatás erejéig, hanem az együttélésre is – legfeljebb van, amelyiknek egy kicsivel több energiát igényel a tréningelése.

A színészek gyakran megpróbálják egymás elől ellopni a show-t a forgatáson vagy a színpadon, felhívni magukra a figyelmet akkor is, ha nem éppen ők állnak az adott jelenet központjába.

– Előfordult-e ez kutyákkal, borult-e emiatt a forgatás?

– Nem, mert akkora volt a falkának az ereje, ami nekik a vadon hívó szava, az összeszokottság, az együtt mozgás a többi állattal, hogy egyikük sem akart lemaradni – feleli Halász Árpád. – Az egyik lassabb volt, a másik gyorsabb, de mindegyik részt akart venni, ott akart lenni az elsők között. A falka ereje az egész csapatot megerősítette, és fölemelte. Szemmel láthatóan centiket nőttek a kutyák a film végére, kihúzták magukat, hogy mi együtt vagyunk, és erősek vagyunk, megnőtt az önbizalmuk attól, hogy részt vehettek a nagy közös akcióban.

– Hogyan lehet a kutyát arra trenírozni, mikor mosolyogjon, és mikor vicsorítson a filmben? Mert nyilván nem lehet neki elmagyarázni, hogy te most nagyon szomorú vagy, illetve nagyon agresszív...

– Állatszínészeknél, így a kutyáknál nem alapozhatunk a saját érzelmeikre, mert ha nem érzi jól magát az adott jelenetben, akkor megcsinálja egyszer, de többet nem. Létezik tizenöt-húsz trükk, amelyekkel kifejezhet érzelmeket. Azt kell elérnünk, hogy ezeket tanított feladatként tudatosan csinálja meg, amiért persze a végén megkapja a jutalomfalatját.Például amikor fölemeli az egyik mellső mancsát, és megdörgöli vele az orrát, vagy lehorgasztja a fejét, akkor szomorúnak tűnik, de ha hegyezi a fülét és liheg, akkor már vidámabbnak, tehát sok érzelmet ki tudunk fejezni ezekkel a trükkökkel, de erre tanítani kell a kutyát.

– Mivel lehet elérni például, hogy ijesztően vicsorogjon?

– Úgy, hogy leteszem elé az élelmét, aztán azt gyakoroljunk, hogy egy idegen ember felé nyúl, mintha el akarná venni. Ekkor először meglepődés látszik a kutya pofáján, de aztán rögtön kitör belőle az ösztön, hogy a kaját meg kell védeni, erre nem is kell tanítani. Kivárjuk ezt a kis mozdulatot, ami lehet akár egy szemösszehúzódás, aztán meg is kapja az ennivalóját. Később ezt a mimikát fejlesztjük tovább a fenyegető vicsorgásig, amiért megkapja a jutalomfalatját, és teszünk trükkhöz egy vezényszót is. A végén már elég a vezényszó: várja már a „jutit”, de tudja, hogy ezt a mimikát kell produkálnia ahhoz, hogy megkapja.

– Láttam külföldön, amikor egy epizódot forgattak a Rex-sorozatból, akkor három kutyaszínész alakította a filmben feltűnő figurát. Egyiknek sem voltak sztárallűrjei, érthető módon, ám a tréner, Teresa Ann Miller úgy őrizte őket, ahogy a legnagyobb hollywoodi sztárokat sem a testőreik. Ahhoz képest, hogy egyik Rex az én irodámban relaxált a mellette gubbasztó tréner lábánál heverve, még az ajtóból sem nézhettem meg, mert: „Pihen.” Indokolt az ilyen hókuszpókusz?

– Az attól függ. Egyrészt azt gondolom, hogy amellett, hogy Amerika egy kissé a túlzások világa, nagyon jól el tudják adni azt, amilyük van. Ezt nekünk, magyaroknak igenis meg kell tanulni, hogy miként tudjuk a hangunkkal, a viselkedésünkkel jól menedzselni magunkat, kiemelni a saját tudásunkat és a munkánk fontosságát, egyediségét. Viszont kétségtelen, hogy ha a kutyám elvégzett egy fontos feladatot, utána biztosítanom kell számára egy kis pihenőt és nyugalmat. Ha valaki beszél hozzá vagy simogatja, már nem úgy pihen, mert azzal is fogy az energiája. Mi, állatfilmesek nem tudhatjuk előre, hány jelenet van még, hányszor kell ugyanazt fölvenni, mert nem sikerült egy színész miatt, vagy átrepült egy galamb, vagy a fény nem olyan volt, ezért a végsőkig próbáljuk tartalékolni az energiákat, hogy az utolsó jelenetre is ugyanaz a lendület és mimika maradjon. Hogy a kutya ne teljen meg simogatással, jutalomfalattal, ezért aztán időnként szeparálni kell. A Fehér isten forgatásakor is kikötöttük, hogy a stáb nem hozhat be élelmet a helyszínre, nem ehet a kutyák előtt, nem nézegetheti őket, amikor azok a pihenőidejüket töltik, mert arra is felfigyelnek. Tehát biztosítottuk a nyugalmi helyzetüket. Valószínűleg amerikai tréner is így próbálta pihentetni, relaxáltatni a kutyáját.