Herczeg Szonja: Marika
Még utoljára megpróbálta. Hátha tud hatni a lelkére, de a főnök hajthatatlan volt. Nincs pénz, nincs szállás – mondta Marikának, aki csak hétfőig kért haladékot, akkor jön a nyugdíj.
– Édesem, majd akkor visszajössz – mondta kedves hangon az atyaúristen, de Marika tudta, hogy addigra már más fekszik az ágyában, Róza és Ildi mellett.
Nehezen jutott be így is. Két évig a Keletiben hánykolódott. Szeretett itt. Nagyon szeretett. Már amennyire egy szállót szeretni lehet. Ildi és Róza voltak a bástyái, ők töltötték be Géza helyét az értelmetlen, üres életében.
– Ha lett volna gyerekem, lehet, nem itt tartanék – mondogatta nekik, de Róza rögtön kontrázott, hogy az övé így is otthagyta, sorsára, kint, francba’, hogy ott rohadjon meg.
Nem maradt más hátra, fogta a hátizsákját, felvette púpos, rozzant hátára, és elindult.
Állt a kapuban. Balra vagy jobbra menjen? Nem tudta, sírjon vagy nevessen. Nem tudott semmit sem.
Kisétált a Megyeribe, odavitte Géza sírjára a pipáját. Rátette. Zacskóban. Hideg van. Fagy is. Sírt egy kicsit, bocsánatot kért tőle.
– Nem tudom, mikor jövök legközelebb, öreg. De jövök – és ezzel elindult a kijárathoz, felszállt a buszra, mert majdnem megfagyott.
Felnézett a kijelzőre. Nyilacska, Keleti pályaudvar – ez volt a felirat. Isten akarja így, ezek szerint, pont arra szállt fel.
Megy.
A buszon szagolgatja magát, az illatos Fa tusfürdőt, amit Ildivel közösen vettek. Mágikus olajak volt ráírva, mennyei az illata, szereti magán. Kihasználja, amíg tart.
Jön az ellenőr, mutatja a személyijét, de az rá se néz, elmegy mellette. Most nem azért, mert többnaposan bűzlik, hanem mert kinéz kilencvennek is.
Elfogja a rettegés, eszébe jut a bumburnyák, aki mindenét ellopta, aki az elmebetegekkel dobálta, húzta le róla a pokrócot éjnek évadján. Reszketni kezd, beleremeg a szeme is. Jönnek a képek. Az ingyenszálló. Az ellopott táskája. A többi bumburnyák. A tetvek. A tbc. A szag. Az az irtózatos szag, ami terjengett. Oda többet nem, előbb hal meg.
– Minek csinálod egyáltalán? – szólal meg egy belső hang, amely mostanában hallgatott. Behunyja a szemét, megszagolja újra a mágikus olajakat a csuklóján.
Végállomás, Keleti pályaudvar.
Leszáll, már most húzza a lábát, táskáját háromszor olyan nehéznek érzi, ahogy lépked előre. Hideg van, inkább sétál egy kicsit, nem szabad leülnie még, ő is tudja.
Két utcával beljebb jár, minden a régi, semmi nem változott. Meglátja az ablakát, ahol a muskátlik lógtak nyaranta.
– Olyan szépek, öreglány, szereted őket, mi? – kérdezte Géza, amikor beszélt a piros bimbókhoz, hogy nőjenek. Az öreg meg ült, pipázott, olvasott.
Boldognak tűnt.
A szomszédos ablakra néz, meglátja Etelkát. A vén szipirtyó még él ezek szerint – nyugtázza, és hirtelen már nem is hiányzik neki annyira régi otthona.
Lassan sötétedik, dermesztő a hideg, meg kell keresnie a régi ficakot.
Biztosan tele van, turkálni kezd a hátizsákjában, mit adhatna, hogy odaengedjék.
Ahogy megérkezik, kong a tér. Tudta, hogy van valami, de nem sejtette, hogy ennyire. Két öreg gubbaszt, az egyikhez odamegy.
– Emlékszem rád, Mari, te vagy az, nem? – kérdi tőle, ő pedig rájön, hogy ki is fekszik előtte. Lefagyott az orra, nem ismerte meg Pistit.
– Mi történt itt? – kérdi tőle.
– Meghalt a Beni. Tudod, aki ott volt, ott, ni – mutogat egy másik ficakra. Marikának eszébe jut a cingár, fiatal fiú.
– A rendőrök azóta még többet jönnek, és küldenek ki minket. Tbc vitte el, tudod?
– Nem, nem tudtam – válaszolja Marika, aki ebben a pillanatban meglátja Ferit, RendőrFerit, aki annyiszor kihúzta a slamasztikából. RendőrFerit, aki vitte neki anyja rakott krumpliját. RendőrFerit, aki mindig mosolygott és beszélgetett vele.
Egy pillanatra visszatér a hite.
Ahogy közelít, látja, ő az, de mégsem. Nem mosolyog. Arca merev, tekintete rémült, ahogy meglátja.
– Marika, miért vagy itt? – suttogja neki, míg két kollégája az öreggel együtt kitessékeli a fagyos januári éjszakába.
