Heltai nem megy ki a divatból - vagy ha igen, a legjobb, ha vele tartunk

Heltai nem megy ki a divatból. Vagy ha igen, a legjobb, ha vele tartunk.

Amikor a Tündérlaki lányokat bemutatták, szűnni nem akaró sikert aratott: a közönség nemcsak merészségéért díjazta (hiszen mégiscsak a velejéig hazug polgári erkölcsöt, a kitartott nőt egyszerre kihasználó és kitagadó világot mutatta be), hanem eleganciájáért is és pompás színházi nyelvéért – Heltain kívül csak Molnár tudta ezt, úgy emelni meg a nyelvet, olyan bravúrosan, hogy lentről szinte hétköznapinak látszik, pedig nagyon nem az. (Heltai – éppen ezekben az években – még azt a bravúrt is megcsinálta, hogy visszahozta a verset a színpadra: mondjuk, arról már akkor is azt gondolta a kritika, hogy reménytelenül idejétmúlt. Aztán, ahogy felment a függöny A néma levente bemutatóján, a torkokra fagyott a szó.) És persze hálás volt a közönség Heltainak bölcs humoráért és rendíthetetlen optimizmusáért is. Heltainál nem mindig győz a jó, de sosem veszít – vagy legalábbis sosem vész el.

Egy szó, mint száz: Heltaira mindig szükség van.

Most is.

A Vígszínház, láthatóan, tudja ezt, időről időre megajándékoz bennünket egykori igazgatója és házi szerzője műveivel. A Valló Péter rendezte előadás a mű és a közönség (valamint a büfések) iránti tisztelettel készült, három felvonás és két hosszú szünet alkotja, jó ritmusban, derekas színészi teljesítményekkel haladunk a közepesen boldog vég felé.

Fiatalok és öregek példásan dolgoznak együtt, a legszebb vígszínházbéli hagyományokat követve. Nem is illenék egyetlen nevet kiemelnünk, hogy ezt mégis megtesszük Lukács Sándor kapcsán, annak a második felvonásbeli nagyjelenet az oka. Egyszerre nevetséges, szánandó, emelkedett, önhitt, szerelmes, veszendő és végtelenül hiú – megrendítően sokat tud egy öregedni nemigen akaró, de magát mégis pontosan látó gavallér lelkivilágáról.