Petőfi Sándor, az egoista barom – Az irodalom lényegét tekintve távol áll a tantárgyszerű oktatástól

– Gyerekkorában megvágták magyarból. Ez reváns? Mi az, ami az irodalom egészét kötelező olvasmánnyá teszi?

– A címben szereplő állítás („kötelező”) ironikus. Maga a könyv ugyanis arról szól, hogy az irodalom „nem kötelező”. Az irodalom arra való, hogy megszólítsa az olvasót, olyan érzelmi, szellemi élményben részesítse, amely lényegét tekintve távol áll a tantárgyszerű vagy tényanyagközpontú oktatástól. Csak azt a művet volna szabad elolvasnunk, amely megszólít bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna érdemes az irodalom terén tárgyi tudáshoz jutni. A szövegértés szempontjából például fontos, hogy ismerjük a nyelvi alakzatokat, szerkezeti és ritmikai alapokat, meg persze jó tudni, hogy mikor született Petőfi Sándor, mert az oly sokszor hangoztatott „megvan az interneten” szlogen is akkor működik, ha a fejünkben van valami tudás. Ha nincs bennünk tudás, azt se tudjuk, mire legyünk kíváncsiak.

Fotó: Merész Márton

– Az irodalomtörténet lehet írói téma? Olyan szerzőtől kérdezem, aki számos műfajban sikeres. A vita részben arról szól, hogy irodalomtörténeti szakmunkáról, esetleg tananyagról van-e szó.

– Ez nem irodalomtörténet a szó klasszikus értelmében, de irodalomtörténet olyan értelemben, hogy az irodalmi múlt alkotói és alkotásai kapcsán gondolkodik a világról. Kapcsolódik a – nevezzük így – hivatalos irodalomtörténethez, ahogy kapcsolódik az oktatáshoz is, bár nem tankönyv. Nem kötelező olvasni, és a megállapításai szándékuk szerint nem axiomatikusak, a cél inkább a tananyaggá merevült műveken és alkotókon való aktív gondolkodás volt. A Kik vagytok ti? éppúgy irodalmi mű, mint bármely más eddigi munkám. A megformálása, játékossága, közvetlen, itt-ott beszélt nyelvinek tűnő nyelvezete sok mindenben azonos azzal, amit más könyveimben csinálok. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy pontatlan volna vagy épp ne volnának benne olyan állítások, amelyek az irodalomtörténet számára is megfontolandók.

– Meglepő, hogy az irodalom (lásd most a PIM körüli ideológiai vitákat, néhány jobboldali szerző apoteózisát, Takaró Mihály kirohanásait) kerülőutakon eljuthat a közélet színpadáig. Ha valami távol áll a politika csinálóitól, az az olvasás.

– Vannak olyan irodalmi viták, amelyeknek egyértelmű politikai érintettségük van. Az én könyvemről folyó vita alapvetően nem ilyen. Nyilván ebbe is keveredett politika, meg persze emberi és jellembeli attitűd, de ha szakmailag nézem, akkor érthető az idegenkedés egy efféle tudományos paneleket nem figyelembe vevő megközelítéstől. És emiatt rögvest farkas lett kiáltva, holott ebből a könyvből nem ugranak senki torkának vérvadak. És természetesen van egy komoly ellentét a szemléletben. A Kik vagytok ti? tágabb társadalmi kontextusban, szociológiai és pszichológiai aspektusokat is figyelembe véve vizsgál művet és szerzőt.

– A kritikusok ezzel szemben azt állítják, a könyv korántsem veszélytelen. Meredek állatásai átszivároghatnak az oktatásba. Érez ilyen felelősséget?

– Alkotói felelősség mindig van, de az nem egy morális vagy ideológiai paradigma. Akik szerint ez a könyv „ártalmas az ifjúságra”, azok enyhén szólva felületesen olvassák. A Kik vagytok ti? nem ártó vagy romboló az irodalomtanításra, és tetszik, nem tetszik, be fog szüremleni az oktatásba, mert az irodalomtanárok egy jelentős része támaszt és segéderőt lelt ebben a könyvben. Amúgy hogy ártalmas és káros, szóval így beszélni, pláne önmagukat liberálisnak definiáló arcoknak, szerintem elég kínos.

– Annyiban örvendetes a dolog, hogy kiderült, mégis van súlya, tekintélye a szépirodalomnak. Nem holt anyag. Akkor pedig jogos a kérdés: kell-e az irodalom élvezetéhez közösségi regula?

– Létezik közösségi vagy konszenzuális regula, aminek távlatokban nézve mégiscsak az esztétikai érték az alapja. Évtizedek, évszázadok döntik el, mi az, amit olvasni tudunk, és mi az, amit elhagyunk. Ez teljesen normális, spontán folyamat, amit csak ideig-óráig tudnak módosítani hatalmi akaratok.

– Miért nem tartunk valamit irodalomnak?

– Nem az irodalmi voltuk kérdőjeleződik meg, egyszerűen csak nem olvassuk őket. Egyrészt mert már nem értjük. Például a 17. századi református verselők szövegeiben olyan sok a nyelvújítás előtti ódon szó vagy a bibliai utalás, hogy képtelenek élményszerűvé válni, és ennek a problémának lehet áldozata például Berzsenyi is. Más művekről meg úgy érezzük, tompák, színtelenek, unalmasak. Ki olvas ma Kiss Józsefet? Holott a maga korában a leghíresebbnek számított. Vagy Tompát, aki tényleg nagyszerű költő, de elhalványul Arany és Petőfi mellett? Amúgy nincs az irodalomban alternatív értékrend. Én is a konszenzuális értékrendet követem, ezen belül próbálok időnként másképp súlyozni.

– A konszenzuális tér is változik?

– Igen, jönnek új alkotók és egyetemi tananyaggá válnak régi hírességek. Ilyen mondjuk Bródy Sándor. Mindaz, amit ő hozott az irodalomba, hogy például az írói és olvasói figyelmet a romantikus hősökről a hétköznapi alakok felé fordította, feloldódott az őt követő nagy írók munkáiban, Kosztolányiban, Móriczban.

– Meglepetések tehát nincsenek. Vannak írók, akiknek a megítélését torzítja a társadalmi, kulturális környezet? Móriczot egy időben torzította a szocializmus parasztkultusza. Zavaró szalonnaszaga lett.

– Engem is zavart a parasztozás is meg a Móricz-hősök által gyakorta használt erőltetett tájnyelv. Sokáig bele se tudtam szagolni. Vidéki vagyok, volt elég paraszt körülöttem, nem akartam róluk még olvasni is. Csak később jöttem rá, hogy ez egy tévképzet Móriczról, amely tévképzet elterjedésében persze Móricz is ludas. Móricz tetszelgett a parasztíró szerepében, miközben ő maga tulajdonképpen nem is volt paraszt. Apja vidéki vállalkozó volt, anyja pedig elszegényedett paplány, a család mindig a falusi társadalom perifériáján élt.

– Van-e olyan szerző az ön által ismertek között, akit a könyv is említ, ön mégsem szereti?

– Babitsot mint etikai nagyságot mindig sokra tartottam, és ez így is marad. De szerepe a magyar irodalomban az általa vitt igazgatói szerepkör miatt mindig is zavart. Ezért a könyvben a kelleténél több rossz szót kapott, bár törekedtem megérteni a belső működését, érzékenységét. A magyar irodalomban – ahogy a társadalomban is – mindig van törekvés a központosításra. A centrális erőtér kialakítása azonban rengeteg kárral jár. Ha nem is klasszikus diktatúrához, de diktátumok sorához vezet. És Babits a maga szelíd módján mégiscsak diktátor volt.

– Agyon lehet vágni egy írót?

– Mondhatjuk, hogy a tehetség mindent kibír, és én is a tehetség fontos részének tekintem az állóképességet, de a negatív hozzáállás meg tudja keseríteni egy alkotó életét. Tudjuk jól, hogy maga Kazinczy, mindenek ura és parancsolója, milyen bűnöket követett el irodalmi verőlegényeivel. Két alkotót nem szívelt, Berzsenyit és Csokonait. A kor legjobbjait. Soha nem tudjuk meg, hogy a megbántott Berzsenyi mit írt volna, ha a rajongott mestertől nem kap elutasítást.

– Van-e olyan író az ön privát panteonjában, aki látszólag meghalt, eltűnt, de újra él? Aki újra és újra felfénylik?

– Pilinszky a legjobb példa. Nyolcadikos voltam, amikor először olvastam. Lenyűgözött, és ez tartott vagy öt évig. Egyszer csak irtózni kezdtem tőle, minden megszólalását művinek és teatrálisnak éreztem, aztán pár év múlva újra a kezembe került és újra megérintett. Talán József Attilát kivéve a legtöbb szerző nálam ugyanígy pulzál, változik. S azt hiszem, minden olvasó így van ezzel.

Fotó: Merész Márton

– Az irodalom nem köztársaság. Akkor mi? Királyság? Fejedelemség?

– Az irodalmi művek mindenki számára nyitva állnak. Alkotni diktatúra, mert nem kap minden mondat szabadjegyet az alkotótól, olvasni viszont a legtágabb értelemben vett demokrácia. Az irodalomban mint társadalmi épületben viszont mindig is dominálni fognak az egyeduralmi törekvések. Én mint genetikusan demokrata, szeretném, ha az irodalomban is több hatalmi pólus lenne, s a vezetők tudnák egymást kontrollálni.

– Mi az irodalmi sikerhez vezető út a digitális, globális világban?

– Fogalmam sincs. A műalkotás alapvető sikere az, ha meg tudja ragadni autentikusan a tárgyát, a műalkotás mint termék persze attól sikeres, ha sokat adnak el belőle. Az üzleti sikernek, amit polgári értelemben is sikernek nevezünk, nincs esztétikai relevanciája. Ez a fajta sikeresség, az ismertnek és elismertnek lenni könnyen sodorja veszélybe az alkotót. Nem a jellemromlásra gondolok, hogy például pöffeszkedő lesz, ez nem érdekes, de ha a siker megőrzése érdekében elkezdi kiszolgálni az olvasóit vagy a kritikusait, na, ott van az alkotás és az alkotó halála.

– Működhet úgy egy szerző, hogy keresztfinanszírozza műveit, mint Móricz, aki írt kommersz darabokat is, hogy visszatérjen az „igazi irodalomhoz”?

– Én ezt hamis útnak gondolom. Amúgy Móricznak sem jött be. De nem kötelező irodalomból élni, és nem is lehet elvárni, hogy ennyi magyar írót eltartson a társadalom, bár el tudnék képzelni egy ennél nagyobb állami felelősségvállalást az irodalom terén, akár írói életútmodellt is, feltéve ha az nem hatalmi célokat szolgál ki. Persze hozzá kell tenni, az úgynevezett jól menő írókat sem veti fel a pénz. A legkurrensebb tíz magyar író sem él olyan jól, mondjuk annyiból, mint egy kurrens magyar bankár.

–De mint tudjuk, ez praktikus világ. Hitt a rendszerváltásban?

– Jobban, mint szabadott volna.

– Mert?

– Volt bennem egy naiv hit: ha olyan társadalmat építünk, aminek jobbak a paneljei, mondjuk nem diktatúra, megvalósul egy boldogabb Magyarország.

– Megragadható-e a pillanat, amikor kételkedni kezdett?

– A remény már az első évben elveszett, amikor kiderült, hogy a rendszerváltás kapkodva megy végbe, hogy az is szétrobban, ami a Kádár-kor sikeres hozadéka volt, szétzüllenek a szövetkezetek és pillanatok alatt sepénzért eltűnik az állami vagyon, a valaha élvonalbeli gyárak bedőlnek, és ezrével kerülnek utcára az emberek. 1994 volt az a pillanat, ami morálisan is megrendített. Az SZDSZ–MSZP-koalíció pillanata, amikor a régi hőseim összefeküdtek a valahai diktatúra szekértolóival. Ez persze nem azt jelenti, hogy én elvesztettem volna a hitem egy jobb és igazságosabb országban.

– Borzalmasnak mikortól borzalmas a rendszer?

– Nem mondanám borzalmasnak. Ilyen. Soha nem fogok szimpatizálni centralizált hatalmi berendezkedéssel. Számomra az a társadalom jobb, amelyben az erőterek, a hatalmi súlyok kiegyenlítik egymást. Ha olyan kontrollok vannak a társadalom szerkezetében, amelyek nem teszik lehetővé, hogy úton-útfélen lapátra tegyük a tízparancsolatot.

– Tandori írta egyik utolsó Facebook-bejegyzésében: az irodalom úgy-ahogy érdekelte, ma már az sem. Önnek mi volt a vonzó az írásban?

– Először csak az volt, hogy létrehozni valamit, s az a valami egészen kiskoromtól mindig valami művészkedés volt, versek, kis prózák, rajzok. Amikor zeneiskolába jártam, akkor is rögtön a komponálás érdekelt. Ha volt becsvágy bennem, az mindig csak az adott mű létrehozása volt. Nem akartam meghódítani a várost, a világot, csak az általam teremtett világot.

– Apám naiv lélekkel azt kérdezte egy könyvről, filmről (ami persze nem tetszett neki), „mi a mondanivalója”. Most továbbadom a kérdést: mi a könyv „mondanivalója”?

– Annyira bonyolult ambícióim nem voltak. Jó könyvet akartam írni. Azt csak remélni tudom, hogy elolvasni is jó lesz, s hogy arra ösztönzi az olvasót is, hogy eleven érzelmi raktárként gondoljon az irodalmi hagyományra.

– A zsurnálszemlélet rákattan az olyan kijelentésekre, hogy „Petőfi egoista barom” volt. Ezeket csaliként írta, vagy így is gondolja?

– Biztos lehetett volna másképp fogalmazni, de nekem így látszott jónak. A sajtó szívesen kiragadja az élesebb megfogalmazásokat, és elkezdi kontextuson kívül futtatni. Ez esetben is tizenöt jelzőből ragadott ki egyet. Pedig csak azt akartam jelezni, milyen sokfélének mutatkozhat egy író, ez esetben Petőfi.

– Szokatlanabb, mint a „szabadság költője” mantra. Ez lenne a szabadság? Nem kötnek közhelykényszerek?

– Úgy írok, ahogy én jónak látom, csak ebben bízhatok. Az írás egy olyan dolog, hogy te vagy a létrehozó és az ellenőr is. Bár egyesek nemcsak az én, de még a kiadó jogát is megkérdőjelezték, miként adhat ki egy ilyen könyvet.

– Szabó Lőrincet, szegényt, elmeszelte.

– Ő tényleg a rövidebbet húzta, mert valóban voltak kínos vétkei. Nagyon sok ideologikus, moralizáló és bölcselkedő verse van, amelyekben a könnyű megoldást választotta (nem a Vezér címűre gondolok). De a Tücsökzene korrigál.

– A kötelező körökön túl mindig akadnak az irodalomnak olyan kegytárgyai, amelyeket csak a megszentelt hagyomány tart fenn. Arany János tehetséges ember volt. De kit érdekel ma a Buda halála vagy az, hogy miként nyuvasztja ki Miklós a cseh vitézt?

– Én nagyon bírom Aranyt, de bizonyos Arany-művek elfáradtak. Mások, mint a nagykőrösi balladák, gyerekkorunk olvasmányai lettek. De az Őszikék címen összegyűjtött szövegegyüttes vagy a kései balladák a modern magyar költészet alapjai. És ma is, konkrétan akár ma és most is érdemes beleolvasni.

Fotó: Merész Márton

– A szerelmi líra az irodalomtörténetben közhelyszerű szóvirágokban jelenik meg. Ön naturálisabban kezeli az irodalomban a szexet.

– Á, a RedTube-hoz képest azért még illemtudó vagyok. Nyilvánvaló, hogy a szerelem hatalmas katalizáló erő. És az író számára csak ebből a szempontból érdekes, hogy lesz-e belőle mű. Néha szégyenkezve nézek rá az életemre, mert lehet minden eseményt, ami velem történt, kizárólagosan az írás felől olvasni. Móricz a Naplóban azon töpreng, hogy mi lesz, ha Csibe mindent elmesél. Mit kezdenek majd vele? Minden író életében az a központi kérdés, hogy miképpen tudja magát íráshelyzetbe hozni.

– Ha ez valóban irodalmi mű, nem hiányozhat belőle a szenvedés. Ezt, ha jól látom, jókedvében írta.

– A legfájdalmasabb mű is örömből születik. Az, hogy megírsz valamit, már önmagában a lét igenlése, akkor is, ha tartalmilag a lét tagadásáról szól. Amúgy ezeknek a szövegeknek a megírása elég sok melóval járt. Az írás igen, de az előkészületek nem mindig voltak örömteliek.

– A magyar irodalom középsúlyú vagy nagy irodalom?

– A magyar zene adott egy Bartók Bélát, aki máig kedvvel játszott szerző szerte a világon. A magyar irodalomnak is vannak olyan alkotói, akik a világ bármely porondján sikeresek lehetnének, de nagy részük nyelvi karanténba van zárva. Ezért nincs dobogós helyen József Attila. Mikszáth érdekes módon a maga korában nemzetközileg ismert volt. Nem tudott nyelveket, nem szeretett utazni, a világ vitte őt. Érdekes, hogy a Nyugat számára (1908-ban indult) a modernitás csúcsának egy olyan szerző számított, akinek nagy műve, A romlás virágai 1857-ben jelent meg. Az irodalom javarészt az aktuális társadalommal van szinkronban. Hiába akartak Reviczkyék a 19. század végén nyugatosok lenni, az ország még nem tartott ott.

– De ez a mi irodalmunk. Kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk.

Azt azért meg kell jegyezni, ha a hazai gazdaság olyan nívón teljesített volna, mint 1973-tól, az Egy talált tárgy megtisztítása (Tandori Dezső) megjelenésétől napjainkig az irodalom, Magyarország nem itt tartana.