Hát vénségére Zsigó bátyánk is megbolondult

Bán Zoltán András, akit eddig – nem éppen kesztyűs kezű – kritikusként ismerhettünk, szépíróként is bemutatkozott Susánka és Selyempina című első regényével. Hogy megmaradjak a bemutatkozás metaforájánál: Bán kézfogása erős, tekintete egyenes és fürkésző. Egyszóval írt egy jó regényt - állapítja meg a

Mindemellett, a könyv meglehetősen kilóg a kortárs prózaművek sorából, és itt a regény nyelvezetére gondolok. Ha valakinek jelent valamit Krúdy Gyula szókincse, akkor a Susánka és Selyempinát is szeretni fogja.

Nem posztmodern játék ugyanis Bán Zoltán András prózanyelve, hanem tétmérkőzés. A tét pedig nem öncél, hanem az (egy?) érvényes valóság megteremtése. Az már csak szerencsés véletlen, hogy a Bán által megcélzott valóság és nyelv személy szerint nekem is nagyon fontos.

A századelő Budapestje elevenedik meg a Susánka és Selyempina lapjain úgy, hogy a történet – a Könyvesblog szerint – manapság játszódik, legalábbis a kilencvenes években. Ezáltal a regény egyfajta időtlenséget sugall, és ez az időtlenség – szerelemről és identitásról lévén szó – nagyon jót tesz a könyvnek. Emiatt az időtlenség miatt van az is, hogy az olvasót nem blokkolja a nosztalgia érzése a befogadás során; a szöveg átélhető, működik.

Végezetül hadd idézzem az egyik gyönyörű félmondatot a regényből: „… a temetői padon ülve az öregedő kottatáros „szívrerogyott térddel” (…) gondolta el, miféle kedvesség és kecs volt e mozdulatban”. Az ilyen szavakat, hogy „szívrerogyott térd”, meg szokták köszönni. Én mindenesetre köszönöm.

Susánka-lényegű

Závada Pál így ír a kötetről:

„Hát vénségére Zsigó bátyánk is megbolondult”, érkeznek a jelentések az Agyközpontba.

Az, az – jól tetszettek érteni első blikkre is. De ha egyszer így hívják – és nyilván nem véletlenül.

És nem – nem lehet Susánkát egyedül emelni be a címbe, hogyha egyszer ketten vannak.

Azazhogy – olykor ezek ketten mintha eggyé olvadnának össze. És honnan tudjuk, hogy ilyenkor nem éppen Selyempina-lényegű eggyé? Máskor viszont inkább Susánka-lényegűvé.

Egyezzünk ki tehát abban, hogy egyik sincs a másik nélkül.

Ám a részleteknek – például a mikor-kinek és a hogyannak – egyedül Zsigó bátyánk, dalszínházi kottaőr a megmondhatója. Aki e könyv kezdetén megbolondul – ám egyrészt ismerjük mi az efféle megszédülést, sőt bevadulást („...”), másrészt az ilyen eszelősség nemhogy nem árt, hanem használ önnön történetének, amely gyökerestül forgatja ki őt mivoltából.

Az esetről fürkész jelentések készülnek, s hőseinek históriáját ezek nyomán teremti újjá – az írás avatott eszközeivel olvasmánnyá – Bán Zoltán András.

Igen, ő – jól tetszenek emlékezni. Aki vitriolsugaras nyomtatóval dolgozik, ha irodalomkritikát ír.

Most pedig – amidőn e kötetben szépprózát ad közre – őt akasztják éppen. Meg engem, ahogy ajánlom e jeles művet becses figyelmükbe.