Háromezer indián perdült táncra a „gitáros lány” énekére

Azonnal egy dallal indított. Azzal, amelyet a saját hatvanadik születésnapjára írt. Nem hiszem, hogy sok nő dicsekedne a korával, ráadásul nem átallta elárulni, hogy mindez lassan öt éve történt. Mostanában három kerek évfordulót is ünnepel. Újabb kerek születésnapja közeleg, negyvenöt éve van a pályán, és felnőttkorba lépett, tizennyolc éves lett munkásságának jelentős teremtménye, a Krónikás Zenede. A Liszt Ferenc- és Kazincy-díjas, Bartók Béla-emlékdíjjal kitüntetett Dévai Nagy Kamilla a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének is tulajdonosa.

– Mindezen elismeréseket főként énekesként kaptad, noha nem is erre a pályára készültél.

– Én mindig is tanítani akartam. Annak ellenére, hogy beleszülettem a zenébe. Édesanyám pici koromtól állandóan énekelt körülöttem, ezért a dalolás számomra a boldogság forrása volt. Még beszélni sem tudtam, olyan hangokat produkáltam, amely sokkal jobban hasonlított az énekléshez, mint a beszédhez. Gyerekkoromban, ha bajom, ha örömöm volt, énekeltem.

– Meg is lett az eredménye, hiszen a konzi (Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola – a szerk.) elvégzése után, tizennyolc évesen egy ország megismert a televíziós Nyílik a rózsa című népdalvetélkedőn, rá egy évre már a nyertesek között voltál a Repülj páva-versenyen.

– Húszéves koromban vehettem át a hivatásos előadóművészi működési engedélyt, amivel a Rajkó zenekar szólistája lettem. Többek közt felléptünk az amszterdami Concertgebouw-ban, a versalles-i királyi színházteremben, a cannes-i Palm Beach Casinóban olyan akkori nagynevű sztárokkal, mint Mireille Mathieu, Sacha Distel, Patachou vagy a Kessler nővérek.

– Te is közéjük állhattál volna... ha nem mondtál volna nemet a lehetőségre.

– Mireille Mathieu impresszáriója, Monsieur Jourdain felajánlotta, ha kint maradok, világsztárt csinálna belőlem. Valószínűleg az akkor már korosodó Mireille utódjának szemelt ki. Ha igent mondok, disszidálnom kellett volna, de ezt nem tudtam megtenni.

– Nem sokkal utána újabb lehetőséged adódott.

– 1975-ben Cannes-ban figyelt fel rám a véletlenül épp ott nyaraló Thomas Thomson úr, aki az amerikai Columbia Pictures egyik igazgatója volt. Százöt napos amerikai turnéra kaptam meghívást a Budapest Táncegyüttes szólistájaként. Kilencvenhét koncertünk volt, tizenöt államban negyvennégyezer kilométert utaztunk.

– Miközben itthon a Magyar Rádió kétszáz dalodat vette fel, és játszotta rendszeresen.

– Akkor elhalmozott az élet. 1971–1995 között Európa-szerte egyik meghívás a másikat érte, de vendégszerepeltem Libanonban, Dél-Amerika számos országában, Kínában, Koreában, Szíriában, Észak-Amerikában, sőt Ausztráliában is. 1976-ban Montréalban az olimpia egyetlen magyar kulturális küldötte voltam, 1978-ban a kubai Világifjúsági Találkozón énekeltem, 1979-ben debütáltam zeneszerzőként, elsősorban a 20. századi magyar költők verseihez írtam dallamokat.

– Két jó nevű együttesnél voltál szólista, mégis az egyedül zenélést választottad.

– Vízöntő vagyok, a szabadság nagyon fontos nekem. Egy szál gitárral jártam a világot, magam válogattam, szerkesztettem a műsort. Nagy felelősség egyedül állni a színpadon... Magányos farkasként nehezebb, de ugyanakkor könnyebb is volt az életem. Tudtam, ha sikerült valamit megvalósítanom, akkor az csak a jóistennek és saját magamnak köszönhető.

– Azt mondják, akit szeret az Isten, azt sokszor megpróbálja. Téged nagyon szerethet, mert igen sok csapást mért rád...

– 1996-ban súlyos autóbalesetet szenvedtem, szinte mindenem összetört. Két napig kómában feküdtem, azt szoktam mondani, az Úr „vendége” voltam. Úgy gondolom, hogy mindenből tanulhat az ember. Minél többet ver bennünket a sors, annál tisztábbakká válunk. Sok embernek szüksége lenne egy hasonló szerencsés visszajövetelre a Túloldalról, biztosan átértékelnék az életüket. Hosszú távon a tisztesség, a becsület, az egyenesség, az őszinteség az egyetlen igaz út. Ez motiválja minden lépésemet, minden cselekedetemet. Segíteni és adni. Az ember, ha önmagából ad, a lelkéből ad.

– Ennek a súlyos balesetnek, a hosszú ágyhoz kötöttségnek „köszönheted” a verseidet, amelyek kötetben is megjelentek, és régi álmod megvalósulását, hogy taníthatsz. Ráadásul a saját iskoládban.

– Furcsa véletlen, hogy miközben az autónk tizenöt métert zuhant – két kollégám belehalt, nekem sem sok esélyem volt a túlélésre –, a gitárom, amely rögzítve sem volt, teljesen épen úszta meg a balesetet. Még el sem hangolódott... Ezt égi jelnek vettem. Akkor fogalmazódott meg bennem egy gitáros-énekes iskola létrehozása, amely 1996 októberében, pont tizennyolc éve nyitotta meg kapuit az itthoni és a határon túli magyar gyerekek előtt. Édesanyám emlékének ajánlva, helyette és érte teszek sok mindent. Amikor meghalt, ez volt az utolsó mondata: „Életem értelme az volt, hogy téged megszültelek...” Ez a mondata örökre bennem él.

– A Krónikás Zenedét – speciális jellege miatt – tizennyolc éve nem fogadja be a hivatalos oktatási kánon. Semmilyen támogatást nem kaptok, miközben ebben az egyedi szellemiségű iskolában az utóbbi évekig ingyen tanulhattak, lakhattak, étkezhettek a fiatalok. Még eredeti helyetekről is kiköltöztettek benneteket.

– Akkor kaptam a harmadik infarktusomat...

– Sosem bántad meg, még ekkor sem, hogy nem hagytad, hogy világsztárt faragjanak belőled?

– Nem, én így vagyok boldog. Minden fellépésem, eladott lemezeim – most már a tanítványaimmal együtt készítettekkel együtt – bevételét erre az iskolára fordítom. Nincs vagyonom, nincs fizetésem, a zenedét is a fiam lakásában működtetem. De sikerült megőriznem nevem tisztességét. Van életcélom. És visszakaptam hozzá az egészségemet is. Mindennap érzem a jóisten szeretetét. Tudom, hogy fogja a kezemet, jó irányba vezet. Ezt el nem cserélném semmilyen földi gazdagságra. Őrzöm a szellemiséget, csodálatos magyar anyanyelvünket. Úgy próbálok énekelni, hogy minden szót tisztán lehessen érteni, jó helyen legyen a hangsúly, és helyes a szórend. Szeretem ezt a nyelvet, szeretem ezt a népet. Itt érzem magam jól, itt vagyok otthon, itt vagyok boldog.