Hárman a padlón
A darabnak természetesen Hárman a padon a jól ismert címe, hiszen Aldo Nicolaj hősei mindvégig ugyanabban a térben mozogva, egy kis park padján mondják el egymásnak bánatukat, örömüket, mesélik el, mi történt velük régen, és mi történik most, ott, azon a padon élnek és halnak.
A legtanulságosabb dolog az egész történetben éppen ez, hogy tudniillik mitől lesz egy darab sikeres – merthogy ez itt voltaképpen egy könnyű kézzel megírt közhelyszótár arról, hogy fiatalnak lenni bizony jobb, mint öregnek, és hogy az élet főleg a végén nehéz, ráadásul a szemünk láttára ér véget. Mindhárom – vázlatosan megrajzolt – szereplő unalomig ismert alak, történetük ezer más történetből köszön vissza, és maga a játék is voltaképpen felrajzolható az első jelenet után. Vékony kis darab ez.
És mégis. A három színész (Vári Éva, Szilágyi Tibor és Tahi Tóth László) képes életet lehelni a papírmasé figurákba, valódi tragédiává nemesíteni a közhelyes szövegeket. Apró mozdulatokkal, jelzésekkel, gesztusokkal, hangsúlyokkal. Jóvoltukból (és a színészek nyelvén remekül beszélő Tordy Géza rendezése miatt) lesz nézhető mégis a játék, s válik igazi, felkavaró drámává a „keserédes komédia”, az emberi öregedés semmivel meg nem szépíthető tragédiája.
Ötvenhat éven felülieknek nem ajánlott.
