Hajsza a mélyben

Metro eltérítve. (Persze a Goldwin meg a Mayer is. Oroszlánostul. Más bőg a moziban. Lásd alább!) Az eltérített metró New York-i hajszás történetéből – hogy közelebb jöjjünk témánkhoz – végül Washington kerül ki győztesen. A Denzel keresztnevű fekete bőrű sztár, aki megmenti a várost. Meg a filmet.

Amely különben remake, azaz újraszabott. Efféle feltámasztásokat akkor érdemes csinálni, ha már változott annyit a világ, hogy az új körülmények indokolttá teszik a sztori újrafogalmazását. Az eredeti, 1974-es filmhez képest persze sok minden más: működik a világháló, a tévé egyenes adásban közvetít az internetről, a kütyük kelepelnek, az automaták sürgölődnek, elámulunk: mit tudunk ma már. S mit nem.

A történet sablonos. Néhány gazember elfoglalja a metrót, és tízmilliót kér az utasok életéért cserébe. (Főszerepben John Travolta.) Illetékesek kicsit haboznak. Két lövés után fizetnének. Az óra ketyeg, a banditák banditáskodnak, a polgármester mesterkedik.

Mindenesetre jegyezzük meg: kellemetlen film. Azon félreértések sorozatába tartozik, ahol a rendező (Tony Scott) leginkább azt ambicionálja, hogy a gyors vágások miatt megemlegessük. Ezekkel kápráztat. Valamint a művészi erőt hangerővel próbálja helyettesíteni. Bizonyos filmek úgy vonítanak, csattognak, repesztenek, dübörögnek, rikoltoznak, zajlanak sztereó dolbyban, hogy arra kell gondolnom: a fülorvosok nemzetközi szövetsége és a hallásjavító készülékek forgalmazói szponzorálják a fortissimókat. Balázs Béla írta, hogy a hangosfilm feltalálása után minden elkezdett beszélni, szólni, hörögni, fütyülni. Aztán az új játék a maga helyére került. Nem tanulunk hát soha?

Tegyük hozzá: a filmszínházakban teli szájjal vetített reklámfilmek hangereje is kontraproduktív. Elriasztó. Ha akad oly eszetlen forgalmazó, akinek az a célja, hogy kiűzze a moziból a nézőket, akkor csak így tovább! Följebb azt a potmétert, hadd szóljon, amíg meg nem süketül mindenki! (Szebb jövőt!)

És a következő remake-hez keressenek némafilmet!