Hajós András: Naivitás tőlünk várni a rendszer megdöntését

– Nemrég múlt ötven. Kerekedik már a története?

– Van bennem történetvágy, de nem egyéni. Nem a saját sorsom izgat, hanem az, hogy be vagyok ágyazva az apám, a nagyapám, az összes felmenőm, a gyermekeim, Újlipótváros, a Szent István park történetébe. Nagyon színes, mondhatnám, tarka családba születtem – amúgy egyszer le is „tarkamagyarozott” egy szélsőjobbos blogger –, igen szerteágazó a famíliám története, amelyben abszolút jól érzem magam. Otthon vagyok benne. Nemcsak formálom a saját történetemet, de élménygyűjtő is vagyok.

– Mire gyűjt?

– Hogy alkossak. Az én ízlésem szerint a „leghomosapienesebb” dolog a világon az alkotás. Nemcsak a művészeti, hanem akármilyen. Bármi tekinthető alkotásnak, legyen az egy asztal, egy megnevelt hetedikes, egy meggyógyított beteg, ha valaki úgy van jelen benne, hogy közben átéli a létrehozás izgalmát. Szerencsés vagyok, hogy alkotásfüggőként alkotással foglalkozhatom.

Fotó: Merész Márton

– Bármi feldobja? Gondolom, az asztalkészítés azért annyira nem.

– Mekkorát téved… Nagyon sokat nézek éjszakánként faesztergálással kapcsolatos videókat a neten.

– Szórakozik velem?

– Dehogy. Tényleg szeretem az asztalosvideókat.

– Ne csinálja már! Miért szeretné?

– Mert tisztelem a kétkezi munkával létrehozott alkotásokat. Én magam ügyetlen vagyok, bár ahogy öregszem, lassan már képes vagyok felszerelni egy polcot a falra úgy, hogy nem azonnal szakad le, csak két héttel később. Szerintem akik a „szellemi egyéb” szektorban dolgoznak, általában vágyakoznak arra, hogy létrehozzanak valami kézzelfoghatót is, ami nem hangokból, képekből meg szavakból áll, hanem kőből vagy fából. Én ezt a vágyamat úgy élem ki, hogy faeszterga-videókat nézek.

– Egyéb perverz szokások?

– Ráfüggtem egy internetes szakácsra, aki iszonyú jó magyaros ételeket készít, de közben a modorosság csimborasszója. Minden mondata, hangsúlya, gesztusa borzalmas, teljességgel médiaképtelen, egyenesen el kellene tiltani attól, hogy mások előtt egyáltalán megszólaljon…

– …és hány követője van?

– Sokkal több, mint a Dalfutárnak. Azért nézem őt, hogy megértsem, miért kedvelik az emberek. Egyrészt valószínűleg azért, mert jók az ételek, amiket csinál. Másrészt nyilván szeretik benne a civilségét, hogy pont olyan, mint a szomszéd bácsi, hiszen a szomszéd bácsi is modoros meg beszédhibás. Azért nézem, hogy tanuljak: most már a Dalfutár is a YouTube-on fut, nekem is fel kell fedeznem ennek a közegnek a titkait. A muzsikus zenét hallgat, az író könyvet olvas, a youtuber videókat néz.

– Mi a fenét tanulhat egy beszédhibás, modoros szakácstól?

– Például azt, miként kell alázattal tudomásul venni, hogy változik a világ, hogy változik az emberek ízlése, hiszen ugyanezek az emberek alkotják az én közönségemet is. Sokat formálódott a nézői elvárásokról korábban kialakított képem.

– Ez ilyen könnyen megy?

– Dehogy! Iszonyatosan dühít a dolog. Amikor nézem ennek a modoros fickónak a szar videóját, legszívesebben falhoz vágnám a telefonomat, közben üvöltözöm, hogy miként veheti el tőlem ez a senki a nézőimet. Aztán elszégyellem magam. Eszembe jut, hogy mit gondolhattak magukban a képzett zenészek, amikor az én zenei tudásommal aranylemezes lett az Emil.Rulez! Vagy mit gondolhattak ugyanezekről a képzett zenészekről a hatvanas években az akkori muzsikusok. Hát azt, hogy mit akarnak itt ezek a hosszú hajú hippik? Nem szégyellem, hogy amikor valami minősíthetetlen dolgot látok a neten, van bennem düh meg irigység, ez természetes emberi reakció, annak viszont örülök, hogy végül képes vagyok visszavenni az egómból. Amikor annak idején elkezdtünk zenélni, mindenki másról azt gondoltam, hogy mekkora hülye. Egy hatalmas fikagép voltam. De már rég nem vagyok az, manapság nagyon megfontolom, hogy bárkit is lebutázzak. Kiszálltam az igazságosztó szerepből, nem akarom másoknak előírni, hogy mi a jó és mi a rossz. Jó dolog tudni, hogy mit szeretnek az emberek, és fontos, hogy ezért ne nézzem le őket, ne haragudjak rájuk.

– És ha az élet minden területén mást szeretnek az emberek?

– El kell fogadni. Mára megértettem azt is, hogy miért az a miniszterelnökünk, aki, és miért nem egy olyan valaki, aki nekem is tetszik.

– És ezt tényleg el kell fogadni?

– Miért ne kellene? Azért, mert én abból a közegből jövök, ahol mindenki három nyelven beszél, ahol az apák orvosok, a testvérek ügyvédek, a gyerekek pedig külföldön tanulnak? A régi elit mellett itt van az új. A magyar társadalom már rég elfogadta ezt, csak az egykori liberális értelmiségi elit képtelen ebbe belenyugodni. Ugyanakkor kaján izgalommal várom, hogy a NER-elit gyermekei közül kiből lesz majd elvitathatatlanul jó fej. Miért ne történhetne meg?

– Az előbb azt mondta, nem az érdekli, hogy mi a jó és mi a rossz. Akkor hogyan ítél?

– Azt nézem, hogy mi az, ami tisztességes, ami jó szándékú, mibe fektettek energiát, miből érezni ki az elvégzett munkát. Azzal van bajom, ha valaki a semmittevéssel keres sokat.

– Felsorolni is hosszú lenne, mi mindennel foglalkozott eddig. De miben volt igazán jó?

– Szerintem abban vagyok a legjobb, amit most csinálok: tévés produkciókat hozok létre, dalokat, dalszövegeket írok, jelenleg a Dalfutárban érzem a legteljesebbnek magam.

– Meggazdagodhat belőle?

– Aligha, pedig komoly érdeklődés van a licenc iránt külföldről. És vannak új műsorterveim is. Viszont alapvetően nem úgy nézem a munkáimat, hogy mennyire vagyok bennük jó. Nem ez érdekel. Szerintem mostanra lassan érteni kezdek ahhoz, amit csinálok, de inkább az a fontos, hogy szabadságot, függetlenséget biztosít nekem. Nem kell betagozódnom a nagy rendszerekbe, megmaradhatok félkívülállónak. Azt a pénzt, amiből fenntartom magam, amiből támogatom a gyermekeimet, döntő részt alkotó vagy előadói tevékenységből szerzem. Folyamatosan meg vagyok méretve. Ez megnyugtat.

– Az jó, ha szabadnak érzi magát, de a környezetében is ez az általános érzés?

– A szabadság nem jár automatikusan, folyton küzdeni kell érte, minden percben döntések sorát követeli. Viszont minden helyzetben akad olyan döntés, amely egy picivel több szabadságot eredményez.

– Bárkinek? Akár egy közmunkásnak is?

– Akár. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy közmunkás nem nagyon ugrálhat, mert jön a polgármester, kiint a kocsijából, hogy Lacikám, akkor holnap már nem kell jönni sepregetni. Tudom, hogy Lacinak rosszabb a sorsa, mint nekem, sajnálom, hogy így van, szívesen szavaznék olyanokra, akiknek fontos, hogy az én adómból ne az oligarchák hízzanak, hanem Lacinak legyen egy kicsit könnyebb az élete. Rendszeresen részt veszek olyan jótékonysági akciókban, amelyek azt célozzák, hogy Laci helyzete javuljon. De van az a pont, amikor Lacinak is tennie kell a saját szabadságáért. Például odaállhat a pökhendi polgármester elé, és kikérheti magának, hogy lekezelően beszéljen vele. Vagy kiállhat a társaiért.

– Épp az előbb mondta: akkor Lacinak másnap már nem kell mennie sepregetni.

– Legyünk igazságosak! Szerintem ez pont olyan döntés, mint amikor egy politikus kimondja, amit valóban gondol, azt kockáztatva, hogy szavazókat veszít, vagy egy művész nem vállal el egy olyan munkát, amely sok pénzt hozna ugyan, de meg kellene érte tagadnia a nézeteit. Szerintem nem lehet felmenteni Lacit a döntés felelőssége alól pusztán azért, mert neki nehéz a sorsa, mert ezzel lenéznénk őt.

– Ha már említette a döntés felelősségét: önt is számtalanszor bírálták amiatt, hogy kifogásolható alkukat köt, például túl sokáig maradt a NER által megszállt TV2-nél.

– Az alkukról csak annyit, a nyilvánosság semmit nem tud azokról az esetekről, amikor nem vállalok el egy megbízást. Abból nem lesz hír. Nyilván nem mesélhetem el, hogy honnan hívtak fel, mennyi pénzt kínáltak, és hogyan mondtam rá nemet. De ez most nagyon bénán hangzik az én számból, olyan, mintha azzal dicsekednék, hogy nem loptam autót.

– Legalább egy esetet mondjon, amiből nem lett hír!

– Például nem írtam musicalt az 1956-os emlékévre, pedig engem is felkért rá Schmidt Mária.

– Viccel.

–Dehogy. Valamiért kedvel engem az igazgató asszony, talán azért, mert 2006-ban lemondásra szólítottam fel Gyurcsány Ferencet. Időnként gesztusokat tesz felém, amiket én udvariasan elhárítok. Visszatérve a TV2-re: én még akkor kerültem oda, amikor Andy Vajna a fasorban sem volt. Egy csomó izgalmas szakmai feladatot kaptam, jól éreztem magam. Aztán megjött Andy, és többször is azt mondta nekem, hogy szeret és tehetségesnek tart. Mindegy, hogy ez mennyire volt őszinte, a helyi értékén kezeltem. Apám megtanított rá, hogy a rajongást nagyobb gyanakvással kell kezelni, mint a gyűlöletet. Aztán a TV2 szép lassan elkezdett „el-NER-esedni”. Egy ideig még nem volt súlyos a helyzet, aztán bedurvult a dolog, végül a Tények egyszerűen elviselhetetlenné vált. Nem akartam én ehhez asszisztálni, annyi történt, hogy betartottam a szerződéses kötelezettségeimet: csak addig maradtam, amíg ezek kifutottak.

– Pontosan érzi, mikor köt megkérdőjelezhető alkukat?

– Most tényleg az alkuimról kellene beszélnem? Arról, hogy mikor voltam karakán és mondtam nemet valamire, és arról, hogy mikor nem? Ne hozzon ilyen helyzetbe! Aki elvárja egy közismert embertől, hogy folyton hatalmas nemeket mondjon a rendszerre, az vajon saját magától is elvárja ugyanezt? Szerintem mindenkinek folyamatosan kicsi nemeket kell mondania ahhoz, hogy ebben az országban érdemben változzon valami. Akit az autógyárban szívat a főnöke, annak nem oldódik meg az élete attól, ha én nem megyek el fellépni Tusványosra. Elfogadom, hogy elvárnak tőlünk valamiféle példamutatást, azzal is tisztában vagyok, hogy olykor egyfajta szelepként működünk, de naivitás tőlünk várni a rendszer megdöntését.

Fotó: Merész Márton

– Ha elmenne fellépni Tusványosra, érdekelné, hogy erről kinek mi a véleménye?

– Egyáltalán nem. Kizárólag az én döntésem, hogy melyik fesztiválra megyek el fellépni. TGM ezért nemrég nagyon lekapta a Lovasit. Szerintem Magyarország öt legokosabb embere közül három a TGM, iszom a szavait, de ebben az esetben nagyon gőgös volt. Az ő munkája az, hogy bíráljon. A bíráló a bírálás által létezik, az énekes meg az éneklés által. Amikor az énekes nem énekel, a bíráló akkor is bírálhat éppen valaki mást. Az énekes kihalványul az emberek fejéből, ha elkezd nem énekelni olyanoknak, akik egy másik pártot szeretnek, mint ő. Egy előadótól egy ilyen döntést magától értetődően elvárni: gőg. Ez pont olyan, mintha TGM-től azt várnánk el, hogy bizonyos szavakat holnaptól ne használjon, mert Orbán Viktor is rendszeresen használja őket. Lovasi András előbb volt, mint Orbán, és igazabb dalt énekel nála az embereknek. A tusványosi közönség tagjai nem Orbán emberei, hanem Lovasi emberei. Szerintem Lovasi ott énekel, ahol akar.

– A baloldali és liberális értelmiség talán attól tart, hogy minden egyes személyes alku hozzájárul a rezsim konzerválódásához. Nem érez ebben felelősséget?

– Miért térne el az ismert ember felelőssége a többiekétől? Én is kérjem számon bárkitől, hogy miért nem szólt be a főnökének, amikor pedig nála volt az igazság, vagy miért nem állt ki a kollégája mellett, akit éppen megaláztak? Aki elvárja tőlünk az extra civil kurázsit, az ne csak a közismert emberekkel szemben legyen ilyen kritikus, hanem mindenki mással is. Az extra civil kurázsi egy ismert ember részéről nem kötelesség, hanem szívesség.

– Mint egykori városházi sajtóst, megérinti a közelgő önkormányzati választás izgalma?

– Megérint, de már nem hevülök. Nem azért, mintha fásult lennék, hanem mert a mélyebb változásokhoz nem elég az, ha lecserélik a főpolgármesteri iroda ajtaján a névtáblát Tarlósról Karácsonyra. Galaktikus méretekkel nagyobb a baj, mint hogy éppen ki vezeti Budapestet. Persze szeretném, hogy lecseréljék azt a névtáblát, ha a főváros fityiszt mutatna a rendszernek, meg azt is látom, hogy Isztambulban és Moszkvában milyen változások zajlanak, de nem fognak virágba borulni a pálmafák, ha új városvezetőnk lesz, mint ahogy nem jön el a világvége sem, ha marad a jelenlegi főpolgármester. Mondjuk, másnap azért rosszabb lenne a kedvem.