Gyémánt-napok

Gyémánt-napok vannak a magyar képzőművészet táján. Sőt, sőt: Gyémánt-hetek. További sőt: Gyémánt-évtizedek: merthogy éppen fél százada, hogy Gyémánt László megjelent a hazai kiállítótermekben. Azóta folyamatosan jelen van (igaz, néha elkóborolt a világ más tájaira, de így vagy úgy jelen volt akkor is), varázslatos ecsetjével jellegzetes irányt hasítva ki magának a honi piktúrában. (Na jó, a hasítvát szelídítsük festvére.) E fél évszázad alatt volt ünnepelt, divatos művész, volt peremre szorított, megtűrt alkotó, volt emigráns – szellemi és fizikai értelemben –, volt lázadó és beletörődő, volt szalonok ünnepelt sztárja és magányos, vívódó alak. Voltak elszánt támadói, és voltak még elszántabb rajongói, részt vett tüntetéseken és kitüntetéseken, volt, hogy minden java elfért egyetlen tenyéren, és volt, hogy őt hordozta tenyerén az élet. Akárhogy is, jellegzetes, mégis egyéni életút az övé, egy nagy tehetségű festő életútja, ki lassan mérleget készít – csak ő tudja eldönteni igazán, a tartozikra vagy a követelre esik majd a hangsúly.

Most, ezekben a hetekben az életműre. Ujpesten, szűkebb hazájában nagyszabású retrospektív kiállítással tisztelegnek a mester előtt, a több mint félszáz alkotás felöleli az egész életutat. Aki ismeri ezeket a műveket, Ottlikkal mondhatja, minden megvan, aki nem, elcsodálkozhat ezen a gazdagságon. A Társalgó Galéria egyetlen (igaz, erre az alkalomra festett) művét mutatja be és elemzi, a jövő hét végén meg még egy életműdíj is átadódik, igazán megérdemelten.

Aztán kezdődhet az újabb ötven év, reméljük, új művekkel, új örömökkel.