Gyász a könyvheti esőben

-- Tavaly, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, az úgynevezett “Születésnaposok délutánján”, mivel ő akkor nyolcvanéves volt, jelen volt, és megtörten ugyan, de mégis szárnyaló szóval beszélt azokról az eszmékről és irodalmi ideálokról, amelyeknek a jegyében alkotott – így emlékezett vissza Tarján Tamás irodalomtörténész, akit a könyvhét forgatagában állítottunk meg, hogy szóljon néhány szót a magyar irodalom újabb veszteségéről, a pénteken elhunyt Sánta Ferencről. Az talán most már sosem derül ki, mennyi készült el az évtizedek óta ígért új műből – az író ugyanis a hatvanas évek vége óta nem publikált új irodalmi művet. És azt sem tudjuk már meg, miért választotta a hallgatást.

-- Ez egy nagy legendateremtés – mondja erre Tarján Tamás, majd így folytatja: -- Ő azt állította, hogy egy bizonyos napon adta le a három regényének kéziratát, és a későbbiekre is mindig azt ígérte, hogy mindig egyszerre három művel fog kirukkolni. Egy bizonyos regényről, amelynek A Medúza tutaja volt a tervezett címe, időről időre értesültünk. Én azt gondolom, hogy bár nagyon sok mindent vihetett el a tarsolyában Sánta Ferenc, egy bizonyos regénymodellt, nevezetesen a négy különböző pozícióból négy igazságot megtestesítő négy különféle ősalaknak a modelljét, akik között a centrumban egy ötödik, általában egy író, megfigyelő, krónikás típúsú személy helyezkedik el, ezt a modellt ő a három nagy regényében, különösen a Húsz órában kiaknázta. Ami pedig a novellista Sánta Ferencet illeti, ott részint félálomi emlékezésekből, szociológiai tényekből és kitalációkból felépült egy olyan lírai világ, amely valahonnan a 19. század végétől nagyjából a második világháború kitöréséig azt a kört, világot, amelyben Sánta Ferenc gyermek és fiatalember volt, ugyancsak leírta. Nekem nincs jogom azt mondani, hogy Sánta kifogyott a mondandójából, sőt mi több, bizonyos irodalmon kívüli, irodalom peremi kultúraféltő gondolatok nem fogyott ki, de úgy fest, hogy amit ő tudott, azt maximálisan és több változatban lényegében élete deléig, negyvenéves koráig kidolgozta – mondja Tarján Tamás. De mégis, mit tud arról, hogyan élt, mit csinált Sánta Ferenc az elmúlt évtizedekben, faggatom tovább.

-- Gondolom, gyönyörködött a gyerekeiben. Mind a négy Sánta-fiú különféle neveken íróként vágott neki a világnak – feleli az irodalomtörténész. -- Gondolom, gyűjtötte az anyagot, ez nemcsak ígéret volt a nagyközöségnek, amit Sánta öt évente megerősített, hanem valószínűleg a belső írói szándék is arra vitte, hogy dolgozzon. De a maximummal a birtokunkban ez nehéz, márpedig Az áruló, a Húsz óra és Az ötödik pecsét az volt a maga nemében, és akkor még nem említettem olyan novelláit, mint a Sokan voltunk vagy az Isten a szekéren... Ragyogó stiliszta volt, a markáns, kemény, következetes, szigorú irodalmi közszereplőnek a lényét is megtestesítette. Picit mosolyogtunk ezen a hitegetésen, mert egy idő után már önmagát is hitegette a majdan készülő művel, és fájt látni megtöretésében tavaly, de ugyanakkor még mindig felmagaslott – mondja Tarján Tamás Sánta Ferencről.

Életrajz (MTI):

Sánta Ferenc 1927. szeptember 4-én született Brassóban, egy székely szegényparaszt és egy likőrgyári munkásnő harmadik gyermekeként. A család gyakran költözött, Sepsibikkszád, Marosvásárhely és Kolozsvár voltak Sánta gyermekkorának állomásai. A II. világháború Debrecenbe sodorta, ahol a református kollégium hallgatója lett, de kicsapását megelőzve önként távozott. Alig húszévesen megnősült, négy fia született. A család fenntartása érdekében előbb bányászkodott, majd az ötvenes évek elején a kispesti traktorgyár, később a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkása lett. 1958-tól az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa volt, 1968 óta írói munkásságából élt - írja az MTI.

1954-ben egy irodalmi esten Szabó Pál figyelt fel a magyar falu gondjáról-bajáról beszámoló fiatalemberre, s írást kért tőle. Sánta először húzódozott, aztán elküldte még 1952-ben írott Sokan voltunk című novelláját, amely 1954 márciusában az Irodalmi Újság hasábjain megjelent. Szabó Pál méltatásában a kilátástalan szegénység szorításában élő emberekről szóló, balladai hangvételű művet Móricz Hét krajcárjával rokonította.

Az 1955-ben megjelent Emberavatás című antológia, a pályájukat kezdő fiatal magyar írók antológiája Sánta egyik novellájának címét viselte, első novelláskötete 1956-ban Téli virágzás címmel jelent meg. Pályájának első korszakára az erőteljes önéletrajzi ihletettség, a személyes hangvétel, a népmesék, népballadák nyelvezete és lírai pátosza jellemző, fő témája pedig a munka és a család becsületét, az emberi jóság, a szeretet, az erkölcsi helytállás parancsát nemzedékeken átörökítő tisztes szegénység.

1956-ban Sánta a Petőfi Kör alapító vezetőségi tagja volt, az év szeptemberében a parasztság jogfosztottságáról szóló levelet publikált. Az 1956-ot követő időszak írói és világnézeti válságának időszaka volt, ekkor keletkezett írásainak vezérmotívuma a kegyetlen világ, amelyben az ember helytállásának lehetősége sokkal korlátozottabb, az egyén kiszolgáltatottsága egyre fokozottabb.

Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén erkölcsi felelősségvállalásának mértéke és módja, a Hogyan kell és hogyan lehet élni? kérdése foglalkoztatta az 1963-ban megjelent Az ötödik pecsét című regényében is. A nyilasterror idején játszódó parabolisztikus történetből 1976-ban Fábri Zoltán filmet készített. Ugyancsak Fábri vitte filmvászonra a társadalomfilozófiai kérdéseket boncolgató 1964-es Húsz óra című regényt, amelynek lapjain egy riport hátterében négy, egymással összefonódó paraszti sors bontakozik ki.

Sánta 1966-ban ismét regénnyel jelentkezett, Az áruló témája a történelmet alakítók és elviselők konfliktusa. A mű drámaváltozatát Éjszaka címen először a Katona József Színház tűzte műsorára 1968-ban, majd később tévéfilm is készült belőle. Újabb regényt már nem publikált, 1970-ben Isten a szekéren címmel jelent meg novelláskötete, ezt követte a Kicsik és nagyok című válogatás. 1994-ben A szabadság küszöbén címmel adta ki esszéiből, cikkeiből összeállított kötetét.

Sánta Ferenc 1956-ban és 1964-ben megkapta a József Attila-díjat, 1970-ben Monte Carlóban az Arany Nimfa Díjat. 1973-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, 2007-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.