Fölösleges emberek

– Egy ismerősöm szerint a Kvartett igazi Kádár-kor-sirató darab, és nagyon különös, hogy a nézőtéren jelen levő ballib értelmiség beleérző csönddel reagál az elmúlt rendszer tisztakezű munkásának drámai monológjaira. Lelkiismeret-furdalása lenne vele szemben?

– Eszem ágába sincs őt vagy a korszakot elsiratni, de olyan szerepet sem szeretnék írni, amelyik nem hiteles, tehát eljátszhatatlan. Ez a szereplőm ávós volt, és fiatalon még azokat az öreg szakikat is feljelentgette, akikre utóbb mint erkölcsi tekintélyekre hivatkozik. A nézőket az érinthette meg – erre következtetek a csöndekből –, hogy a szereplőim, mind a négyen, mennyire nem tudnak kitörni a gondolkodásuk merevségéből. Komédiának szántam a darabot, és a nézők nevettek is. Szeretem, ha a nézők a nevetés és a sírás közötti hajszálvékony sávban sírva vigadnak.

– De ez egy 1996-os darab, amikor a Kádár-kori „elveszett munkáséden” amúgy hazug mítosza még élhetett öreg káderekben, csak nincsenek már. Miért most vették elő ezt a komédiát?

– A Vígszínház vezetése választotta, talán mert jó szerepeket láttak benne. Sok helyen játszották a pécsi ősbemutató óta, és egy magyar meg egy lengyel film is készült belőle. Még Amerikában is megértették, ahol nem volt ’56-os forradalom. A modern világ a jelek szerint bárhol hasonló sorsokat produkál. Azt tapasztalom, hogy ha elég mélyen ábrázolom a magyar karaktereket, akkor nemzetközi érvényűek lehetnek.

– Őszintén szólva azt a választ vártam, hogy csak az ávós múltat kell kivenni a munkás szerepéből, és máris előttünk áll korunk bezárkózó, kapitalistagyűlölő, ellenségkereső, mítoszokban élő kisembere.

– A nyugdíjas munkás szövegei nem túl sok módosítással akár szélsőjobbos szövegek is lehetnének. Felmerült, hogy írjam át, de nem vállalkoztam rá: húsz évvel ezelőtti állapotot rögzít a cselekmény, és ha bárhol belepiszkálok, szétesik. Az persze kellemetlen, hogy néhány, akkor túlzásnak tetsző szöveg mára valósággá vált. A nyugdíjas munkás egymillió munkanélküliről és százmilliós palotákról beszél, ez már akkor is igaz volt, de a négymillió szegény még nem. A proletár és a kispolgár közötti, lecsúszott vagy lecsúszóban lévő réteg régebben is megvolt világszerte, de mára kiszélesedett. Ennek a rétegnek a frusztrációja hozta létre kilencven éve a fasizmust, a nácizmust és a bolsevizmust. Ha az államok rosszul funkcionálnak, ha sokaknak nincs perspektívájuk, akkor óhatatlanul kialakul ez a gyűlölködő és bezárkózó gondolkodás, és ha még szítják is, széles körben terjed.

– De a mai lecsúszott kispolgár nem elvek, hanem a kemény kéz és a vezér híve, az ön által ábrázolt ember viszont az eszméihez hű. Minden másban hasonlók, de ebben nem.

– Rendet az én szereplőm is akar. A maga világában karhatalmista is volt, meg személyzetis is, de nem fogadott el lakást a Rózsadombon, mert az erkölcseivel ez nem fért össze. A puritanizmus nem tűnik el vele, annak mindig lesz jogosultsága. A francia forradalom kimondta, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Ezek a fogalmak kizárják egymást. Vagy szabadság van, vagy egyenlőség. Az én öreg melósom egyenlőséget akar, és nincs kevésbé igaza, mint annak, aki a szabadságot áhítja. Ezek a modern társadalmak kibékíthetetlen ellentmondásai, a modern kor forradalmainak alapja. Azt látom, hogy a változásokat többnyire felülről indítják, de az indulatok ereje miatt általában túlfutnak a szándékon.

– Ezt az örök kispolgárt tényleg semmire sem tanította meg a rendszerváltás első tíz éve?

– Nem egészen kispolgár, és nincs oka megváltozni, hiszen semmivel sem tud segíteni magán. A változások kívülről szokták érni. A tehetetlenséget éli meg, attól depressziós. A Kvartettben a következő generáció is jelen van a házaspár lánya révén, aki hülyeségnek tartja a szülei hitét, és azt hiszi, hogy a pénz megoldaná a személyes problémáit. A negyedik szereplő, a vendég a pénz világában csalódott, és egy ideig az volt az illúziója, hogy Magyarország olyan, mint az idealizált emlékeiben. Mind a négyen fölösleges emberek. A társadalom nyolcvan százaléka mifelénk ki van hajítva a szemétre, a kétötöde pedig még embernek sem számít. Az én Magyarországon élő három szereplőm a társadalmi piramis alsó harmadában él. A rendszerváltás nyertesei a gúla felső harmadában tanyáznak, a valódi hatalommal rendelkezők pedig a piramis legfelső öt-tíz százalékát adják. Óriási a feszültség az ilyen struktúrájú társadalmakban, ebből igyekeztem megmutatni valamit.

– A melós mai megfelelőjében is van erkölcsi tartás, vagy ennek az elhitetését is, mint minden mást, felülről várja?

– Kollektív illúziók nélkül nehéz erkölcsileg szilárdnak lenni, de egyéni meggyőződés ma is van. Furcsa világban élünk, mert jóval fejlettebb, modernizáltabb társadalom előzte meg a mi mai állapotunkat. Az angoloknál a 17. század elején a közösségi területeket, ahol addig mindenki legeltethette a birkáit, erőszakos egyének bekerítették, a többieket kifosztva ezzel. Az a folyamat neve, hogy „bekerítés”. Nálunk a rendszerváltással megtörtént az elsődleges bekerítés, a persze csak névlegesen közösségi vagyonból magántulajdon lett. A második fázisban pedig jöttek az új lenyúlók, és kiszorították az előző bekerítőket. Ez folyik most egész Kelet-Európában.

– Ezt nevezik ma elitváltásnak.

– Az elit nem jó szó erre, az valami szellemit jelent, de ezeket az országokat szellemileg egyáltalán nem vezetik. A néhai elit be lett darálva, és nincs helyette új. Állandó vagyonváltás folyik, közben gyengül a kapitalista nemzetállam, és szűk csoportok teszik rá az egyes ágazatokra a kezüket. Akik Kelet-Európában az állam túlságos hatalmáról beszélnek, félreértik a folyamatokat. A nemzetállam fejlettebb állapot volt a maihoz képest. Most egy visszafelé fejlődő, feudalisztikus, széteső világban élünk.

– Nem sok reményt ad a nézőinek. Jiří Menzel például úgy képzeli, hogy a művész dolga reményt adni. Ön meg azt mondja: ez van, gyerekek, maximum röhöghettek egy kicsit a valóságon.

– Nem hiszen, hogy valamilyen kiutat kellene felvillantanom, különösen, ha ilyet nem is látok. Annak az ábrázolására szerződtem, ami van. Egyszer szó volt róla, hogy Menzel filmet rendez a Koccanás című darabomból. A Katona-beli előadás tetszett meg neki. Többször találkoztunk is, de kiderült, hogy nem vagyok a számára eléggé emberszerető. Nagyra becsülöm a filmjeit, de olyasfajta elérzékenyült humanista, amilyenre ő vágyik, belőlem valóban nem lesz. A gondolkodásom eléggé drámai, a konfliktusokat nem szoktam feloldani. Ennek a látásmódnak szerintem nincs köze a pesszimizmushoz. Meggyőződésem, hogy egyes alapvetően fontos intézmények és kollektív tapasztalatok a mai rossz helyzet ellenére sem múlnak el nyomtalanul, noha minden folytonosság éppen elveszni látszik. Ha megint olyan lesz a csillagok állása, intézmények, közösségek is feléledhetnek, a veszendőbe ment tapasztalatok újra értékessé válhatnak. A művészet ebben kifejezetten segíthet, mert a magunkról szerzett tudás megörökítésre és átadásra való.