Főhajtás, bele az objektívbe

Ez az a kiállítás, amelynek puszta léte a legfőbb értéke. Azzal, hogy a Szépművészeti Múzeum nagyszabású (na jó, legyen inkább középszabású, de náluk az is elég szélesvásznú dolog) önálló kiállításon mutatta be a fotóművészet legnagyobb magyar – és néhány legnagyobb külhoni – alkotóinak (jut eszembe, ez az a művészeti ág, amelynél ez a megkülönböztetés igen nehezen alkalmazható, merthogy minden második világhírű fotográfusról kiderül előbb-utóbb, hogy vagy magyarnak született vagy magyarrá lett, vagy legalábbis szeretett volna azzá lenni – akárcsak a film világában, a fotóban is messze túl vagyunk reprezentálva a huszadik század első felében: na, ezen a jelenségen érdemes lenne elgondolkodnunk egyszer, ha már bezártuk ezt a zárójelet) munkáit. És ezzel a fontos gesztussal végleg a többi, mondjuk így, tradicionális képzőművészeti ág mellé emelte a fotóművészetet. Pontosabban befejezte az elmúlt egy-két évtized emelési műveletét.

Hiszen aki érdeklődik a fotó iránt, jól láthatta, mennyire felgyorsult ez a folyamat az utóbbi időben. A Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház áldásos tevékenysége éppúgy a fotográfiára irányította a figyelmet, mint a hazai és a külföldre szakadt (ne vegyük ezt át még egyszer, l. mint fenn) művészek nagyszabású kiállításai. Komoly albumok, könyvek sora jelent meg, s a kereslet élénkülése megmozgatta a műkereskedelmet is: ma már nem képzelhető el valamirevaló aukció fotográfiai árverés nélkül.

Na, ennek a folyamatnak a betetőzése ez a tárlat. A széles nagyközönség e gesztus által értesül arról, hogy a fotográfia végre nálunk is nagykorú lett. És ennek mindenki, aki a fényképezést szereti, csak örülhet.

Ezt tesszük most: s hogy a kiállítás inkább csak „aha”-élményünket erősíti (a képek többségét láthattuk a közelmúltban itt-ott), hogy a tematizálást túl tágnak (test és lélek, mi más?) érezzük, ez sem szegheti kedvünket. Sőt.