Filmlegendák színésznője

- Ugyan majdnem másfél évtized telt el Az angol beteg óta, ám még ma is leginkább ezzel a filmjével azonosítják. Nem zavarja?

– Kicsit sem. Vannak filmek, amelyeket a közönség emlékezete legendává emel. Az angol beteg is ilyen. Anthony Minghella rendezőnek sikerült visszacsempésznie valamit a régi idők mozijából. És azért lássuk be: a nézők szeretik a romantikus, kalandos történeteket.

- Ön is?

– Az én ízlésem – őszintén szólva – elég eklektikus. Belefér az animáció vagy a klasszikus thriller éppúgy, mint egy-egy brit szociofilm. De az Avatar-szintű technikai bravúrok is lenyűgöznek. Nézőként lényegében nyitott vagyok mindenre, ami megérint.

- Színészként is a nyitottság a mércéje?

– Kétségtelen: nem tekintem magam műfajfüggő színésznőnek. Szakmailag számomra végső soron a rendező személye, a kölcsönös bizalom, az érdeklődés a döntő. Szeretem az erős egyéniségeket, akik küzdenek tűzön-vízen át, hogy elképzeléseiket megvalósítsák, s nem tesznek engedményeket. Nagyra értékelem, ha a rendező eltökélt, következetes.

- Mondana példákat is?

– Sokat köszönhetek Minghellának, Robert Altmannak – aki a Gosford parkot rendezte –, és Sydney Pollacknak. Vele a Zuhanásban dolgoztunk együtt. Mindhárman színes, nagyon szerethető egyéniségek, műveltek és született gentlemanek. Hivatásukhoz mérhetetlen alázattal viszonyultak. Jó volt rájuk bíznom magam színészileg és emberileg is. Talán azért is őket emelem ki, mert a régi amerikai filmiskolát képviselték.

- Mit ért ezen?

– Egyfelől a tradíciók ismeretét és tiszteletét, másfelől kitűnő arány- és stílusérzéket, témaválasztást, képi igényességet. Egyszerre voltak mesteremberek és művészek. Ritka az ilyen „párosítás”. Egyszerűen a kisujjukban volt a szakma.

- Pályájának elején Polanski-val is forgatott: a Keserű méz című filmjében Hugh Grant feleségét játszotta.

– Szinte még teljesen ismeretlen és éretlen színésznő voltam. Ez volt az első olyan filmem, amelyben párkapcsolati szövevények hálójába kerültem. Polanski kevés instrukciót ad, viszont minden szerepet könnyedén előjátszik a színészeinek. Nagy tudású és könyörtelenül maximalista. Roman igazi rejtély számomra: egyszerre nyugtalan kereső és kőkemény zsarnok.

- S milyennek találta Robert Red-fordot, aki a Suttogót rendezte?

– Szeretem az idealizmusát, a természet iránti olthatatlan vonzódását, egyszóval a romantikusságát.

- Minden rendezőjéről csak pozitívan beszél. Ennyire jól nevelt?

– Szó se róla! Noha persze dolgoztam már gyengekezű és képzeletszegény rendezőkkel is, de senkire sem szeretek rosszat mondani. Anyám rendkívüli tartású és szigorú asszony volt. Az illem- és a játékszabályok betartására nevelt, és nem utolsósorban a küzdésre. Mindenre megtanított, amiről úgy vélte, hogy hasznát vehetem az életben. Mindkét apámat – a vér szerintit és a nevelőt is – elég korán elveszítettem, úgyhogy a neveltetésemben sokkal inkább a női dominancia érvényesült.

- Vajon mennyiben sztereotípia önről a hűvösen elegáns, kimért nő képe?

– Azt szoktam mondani félig viccesen, félig komolyan: elhibázott francia vagyok. Életem első felében úgy működtem, ahogyan a briteket elképzelik: óraműpontossággal, felelősség- és kötelességtudattal. Sok réteget „leégetett” rólam a francia identitásom. Kettős állampolgár vagyok, s mindmáig „kettőzött” érzelmű. Utálom a pontatlanságot, azt, ha valaki megbízhatatlan. Viszont nincsenek teadélutánozási szokásaim, halálosan untat, ha meg kell felelnem bizonyos társalgási vagy társasági szokásoknak.

- De miben nyilvánul meg a franciasága?

– Könnyedebb, felszabadultabb lettem, amióta Párizsban élek. Megtanultam felvállalni magam. Még az sem zavar, ha vásárlás közben megállítanak. Vagy összesúgnak a hátam mögött: „Ez nem Kristin Scott Thomas? Élőben sokkal rosszabbul néz ki, nem sminkeli magát, a külsejére sem ad annyira.” Ilyenkor visszafordulok, és szikár angolsággal megjegyzem: „Tényleg, már sokan mondták rólam, hogy hasonlítok rá!”

- Idén töltötte be az ötvenediket. Könnyen viselte?

– Keményebb volt a negyvenre váltás. A középkorúság határán olyan kérdések foglalkoztattak: mire számíthatok, egyáltalán van-e jövőm, s mit kezdhetek vele? Soha nem tartottam magam sem elég szépnek, sem elég érdekesnek. Valahogy mégis átvergődtem a női hiúságnak ezen az időszakán.

- Mi lendítette át?

– Talán az, hogy folyamatosan filmeztem, és rájöttem arra: nem feltétlenül kortól függ, milyen szerepek találnak meg. Azóta pedig élvezem is az életkor előnyét, amióta elfogadtam, hogy az arcom mindig olyan, amilyen éppen vagyok, ahol tartok az időben. Különösen hálás voltam Catherine Corsininek: Partir című alkotásában nagyon is vad és szenvedélyes szerelmet élhettem meg egy fiatalabb férfival. Ez a szerepem segített abban, hogy a valóságban is felfedezzem magamban: egy nő ötvenen túl is lehet vonzó és kívánatos. Csak ezt nem külsőségekben, hanem bensőleg kell sugározni. Látom, ahogy a korombeli nők – szakmán kívül és belül – ádáz küzdelmet vívnak a testükkel, arcukkal, bőrükkel. Az efféle kísérletek sokszor a nőiesség kárára vannak. Felesleges harc az idővel. Egy nőnek ilyenkor már nem kell arra törekednie, hogy az élet minden területén hódítson.