Filmek sorsáról döntöttek

– Hány évig dolgozott ezen a jó értelemben vett könyvmonstrumon?

– Másfél éve gépeltem le az első jegyzőkönyvet, és május 18-án, a nyomdába adás napjának reggelén még átnéztem négy dobozt a levéltárban. Ebből a szempontból szerencsés körülmény, ha az ember a kiadójánál dolgozik; az utolsó pillanatig tudtam javítani a szövegen.

– Miért vállalkozott erre az embert próbáló feladatra?

– Filmekről rengeteg írás születik, a forgalmazással viszont alig foglalkoznak. Gyerekkoromtól filmrajongó vagyok, mindig szívesen olvastam volna arról, milyen munka előzte meg egy-egy alkotás bemutatását. A Rákosi- és a Kádár-korszak filmforgalmazása feltáratlan területe kultúrtörténetünknek, legfeljebb a magyar alkotásokkal összefüggésben esik róla szó időnként. A Filmátvételi Bizottság neve csak a középkorúaknak vagy a még idősebbeknek hangzik ismerősen, miként ma már magyarázatra szorul a mozik előtt feketéző jegyüzérek tevékenysége is. Ismeretségemben sok olyan személy van, aki egykor a filmszakmában dolgozott: velük beszélgetve jöttem rá, mennyire dokumentálatlan ez az időszak.

– A Filmátvételi Bizottság a negyvenes évek végétől működött. Miért csak az 1968–1989 közötti jegyzőkönyvekből válogatott?

– A Hattyúdal című filmben hangzik el, amikor a húsvéti körmeneten betlehemmel vonulnak Págerék: „Azzal ünneplünk, amink van.” Csak azokat az iratokat tudtam feldolgozni, amik elérhetőek voltak. Az 1968 előtti FÁB-jegyzőkönyvek egyáltalán nem találhatók meg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, hiába szerepelt a Film-főigazgatóság irattári utasításai között, hogy nem selejtezhetők, nyomuk sincs a dobozokban. Valaki nyilván hazavitte vagy kidobta. A fájó hiányok ellenére a levéltári dokumentumok segítségével mégiscsak sikerült felvázolnom a szocializmus negyven évének filmátvételi politikáját. A kutatómunkát valamelyest nehezítette, hogy az iratok nincsenek igazán rendszerezve. Száz-százötvenezer oldalt néztem át, aminek túlnyomó része teljesen érdektelennek bizonyult. A digitalizálás nagymértékben könnyítené a kutatást, ebbe az irányba volna érdemes bővíteni a közfoglalkoztatást. El kell mondanom azt is, hogy nem csak levéltárban akartam kutatni. A Mandának küldött megkeresésemre már másnap pozitív választ kaptam, a Mokép jelenlegi igazgatója viszont két hónap után sem reagált, pedig a levéltártól kapott információk szerint a Mokép és a Hungarofilm irattári anyagából több száz doboznyit őriz még a cég, és alapvető fontosságú lett volna ezeket is megismerni. Négy alkalommal írtam az igazgatónak, de jobbára magammal leveleztem, mert egyszer válaszolt csak, akkor is afféle „hoztam is ajándékot, meg nem is” megfoghatatlansággal. Kissé sérelmezem, hogy egy száz százalékban állami tulajdonú, 2004 óta összesen öt-hatszázmilliós veszteséget felhalmozó, filmeket, DVD-ket évek óta nem forgalmazó film- és DVD-forgalmazó kft. vezetője nem válaszol nekem, az adófizetőnek, akinek az adóforintjaiból a havi bruttó 685 000 forintos bérét kapja.

– Kik voltak a döntéshozók és kik lehettek közülük a hangadók?

– A jegyzőkönyvekben szinte minden alkalommal felsorolják a jelenlévőket, akik elsősorban a filmszakmai vállalatok, a kultuszminisztérium munkatársai; mondhatjuk, hivatalnokok, de részemről ennek a kifejezésnek semmilyen negatív töltete nincs ez esetben. Rajtuk kívül rendszeresen bekapcsolódtak a munkába külső személyek is. Ha például háborús filmet szondáztak, katonai szakértőt hívtak, ha zenéset, akkor muzsikust és így tovább. A Filmátvételi Bizottság nem volt zárt rendszer, folyamatosan cserélődtek a tagjai. A kötetben szereplő huszonegy éves időszak két végpontján nemigen találunk átfedést a résztvevőkben. Mindenki elmondhatta a véleményét a film után, az ülés végén szavazással döntöttek az átvételről vagy elutasításról. Az akkori politikai elit nem vett részt ezeken a vetítéseken.

– Milyen döntéseket hoztak a filmátvevők?

– Úgy vélem, mindenre akad példa. Hogy nem javasoltak átvételre didaktikusan politizáló észak-koreai filmeket, például azt, amelyikből egy csirkefarm életét és a baromfitenyésztés problémáit ismerhették volna meg a hazai nézők, mindenképpen dicséretes döntés volt. Hogy a Majmok bolygóját miért nem tartotta bemutatásra érdemesnek 1968-ban a FÁB, majd 1972-ben a Mokép, az viszont nehezen érthető. Ugyanakkor a Híd a Kwai folyón vagy a Mechanikus narancs esete azt igazolja, az ideológiai elfogultság nem csak egyirányú volt akkoriban; az átvételi szándék sokszor kevésnek bizonyult.

– Igaz lenne az egykori filmátvevők mindenkori védekezése, hogy a pénzen múlott minden? Nem volt elég valutánk az értékes vagy érdekes nyugati filmek megvételére.

– A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától, a Kádár-rendszer puhulásával és gazdasági gyengülésével az eszmei szempontok egyre inkább háttérbe szorultak, a vállalatoknak önellátásra kellett törekedniük. Attól kezdve valóban az anyagi szempontok játszották a főszerepet. Gombár József, a Mokép akkori igazgatója a könyv bemutatóján elmondta, a Házibulit 1981-ben azért utasították el, mert a 60 000 frankos jogdíjigényt nem tudták volna kifizetni, viszont három év múlva már kevesebb mint 50 000-ért megkapták – a folytatással együtt. Abban az időben néhány esztendős csúszás rendszeresen előfordulhatott, hiszen a mozinak nem volt valódi konkurenciája.

– Az átvételi bizottság munkájában, a névmutató tanúsága szerint, részt vett a filmes közélet színe-java. Rajtuk múlt volna, hogy a hazai filmes műsorpolitika ennyire felemás volt? Lehetett volna „más politika”?

– Mivel a bizottság összetétele nem volt homogén, a döntéseket az adott vetítésen részt vevő tagok egyéni ízlése nagyban befolyásolta. A rugalmasság és a vaskalaposság egyaránt megjelent a vitákban. Hogy a műsorpolitika valóban felemásra sikeredett-e, s hogy ezért a FÁB tagjait mennyiben terheli felelősség, nézőpont kérdése. A szándék a műfaji, nemzetiségi sokszínűség fenntartására megvolt, csak sokszor épp a megfelelő alkotások hiányoztak. Például már a hatvanas évek végétől folyamatosan „vígjátékhiányról” beszéltek. De sokkal inkább a lassú reakcióidő és a hosszú átfutás volt a problematikus.

– Ki döntött végül a filmek sorsáról: a Filmátvételi Bizottság vagy egy-egy nevesíthető, magasabb rangú „cenzor”?

– 1968 után a FÁB csak elvi határozatot hozott, a Mokép pedig felülbírálhatta a döntést, miként a Film-főigazgatóság is emelhetett vétót. Azonban erre abban az időben már igen ritkán került sor, s akkor sem feltétlenül politikai okból. Igaz, bizonyos alkotásokat eleve nem kértek be átvételi vetítésre: az előszűrés is működött.

– Foglalkozik-e további, még feltáratlan filmes dokumentumokkal?

– Vannak terveim. Amikor átnyújtottam barátaimnak a most elkészült kötetet, többen meglepődtek; nem sokan tudtak róla, min dolgozom. Én nem beszélek a munkámról, inkább megcsinálom.