Fényképezőgéppel festett az istenáldotta
Étienne Svedről mostanáig annyit illett tudni, hogy nem azonos a másik Svéd Istvánnal – mint Markovics Ferenc állította, majd ő maga cáfolta is –, így tehát a harmincas évek vége óta, amikor hazáját elhagyta, haláláig nem járt Magyarországon.
Tudni illik róla azt is, hogy egyiptomi kitérő után Franciaországban telepedett le, s egy évtizednyi kemény munka után befutott, híres fotós lett. Albumait a leghíresebb irodalmárok (Tzara, Cocteau) társalkották, egy-egy könyvének megjelenése mindig eseményszámba ment. Új hazájában a legnagyobb fotográfusok között tartották számon. Halála után tanítványai és tisztelői múzeumot, alapítványt hoztak létre emléke ápolására.
Most, első hazai kiállítása megnyíltán már az is tudható, micsoda istenáldotta tehetség is volt.
Egy szuverén képzőművész, aki fényképezőgéppel festett. Már az arab világról készült korai sorozatai (amelyek első látásra szinte szociofotónak is nézhetők) is gondosan megkomponált művek, csak éppen a kompozíciós munkát az élet végezte – Sved meg kivárta a megfelelő pillanatot. Későbbi munkáiban viszont a saját kezébe vette a komponálást is, merész technikai újítások sorával érve el céljához.
A Budapest Galéria gazdag tárlata fényesen bizonyítja, nem tévednek azok a fotótörténészek, akik a legnagyobb huszadik századi mesterek között tartják számon Étienne Svedet. S minthogy nekünk mégiscsak Svéd István ő (az egyik), ott a helye a világhírű „magyar ötök” mellett hatodikként.
