Fenn és lenn

– Apám disszidálása meghatározta gyerekkoromat. A Szemere utcai általános iskolában szólót énekeltem a kamarakórusban, kisfiúként szép szoprán hangom volt. Berlinbe készültünk egy kórusfesztiválra, de a karvezetővel közölték, hogy én nem utazhatok. Ez akkor megrázó élmény volt számomra. Anyámat gyakran kihallgatták, tudtuk, hogy megfigyelés alatt vagyunk. Tizenévesen végigültem a Tháliában a Mario és a varázsló próbáit. Máig nagy hatású, ahogy Latinovits Zoltán elvarázsolt. Gyerekkori barátommal, Fülöp Zolival bejártunk az Operaházba – a papája szcenikai vezető volt –, és ámulva bámultuk a Rigoletto hatalmas díszletét a kulisszák mögül. Anyai nagynéném is sokszor vitt magával a Krisztina körútra, a Színháztörténeti Múzeumba, ő ott dolgozott. Ez meghatározta érdeklődésemet. Gyerekkoromtól színházi ember akartam lenni.

A Varga Katalinba járt, ahol Kukorelly Endrével és Cserepes Károllyal koptatták az iskolapadot. De míg a leendő költő a focilabdát kergette, András és Károly a padra rajzolt zongorabillentyűkön játszott négykezest. Később klarinétot ragadott, dzsesszt játszott, majd oszlopos tagja lett a Metro Színpadnak. Hatvannyolcban az autóstop Prágába vitte. A baj aztán itthon támadt egy történelemórán. A tanárnő, talán nem véletlenül, épp őt szólította fel, hogy feleljen az ötvenes évekből. Nem volt túl megfontolt, és forradalomnak nevezte az 56-os eseményeket. Azonnal ki akarták rúgni, végül csak megbuktatták. Nem érettségizhetett a többiekkel, és három évre kitiltották az összes budapesti egyetemről.

– Minden vágyam az volt, hogy a színművészetire járjak, rendező akartam lenni. Meg is jelentem a Vas utcában, de hiába jutottam el kétszer is a harmadik fordulóig, mindig volt egy úgynevezett elbeszélgetés, utána közölték velem, hogy nem folytathatom a felvételit. Ezalatt dolgoztam a Fűszértnél mint kocsikísérő, az MTV-nél egy ideig vágóasszisztens voltam, majd a Rózsavölgyi Zeneműboltban eladó. Pedig Békés tanár úrnak tetszett a felvételi gyakorlatom. Megveregette a vállam, és azt tanácsolta, menjek egy vidéki tanárképzőbe, ott nem vesz észre senki. A lényeg, hogy ne adjam fel.

Szegeden folytatta magyar irodalom és ének-zene szakon, miután Hódmezővásárhelyen teljesítette az előfelvételis sorkatonai szolgálatot. Valahogy ott is talált magának társulatot. A kulturális tiszt megbízta: szervezzen kórust, és készítsen elő egy műsort a hadseregfesztiválra. Kiemelték a körletből, és külön szobában, a kantin mellett kapott helyet.

– Ez volt a mi titkos színpadunk. Beválogattam minden barátomat a kórusba, az első fellépéskor a fele csak tátogott. Később átalakultunk színjátszócsoporttá. Átlopództak hozzám a többiek (köztük volt Angelus Iván, Dúró Győző, Juhász Pista), és éjszakai színházat játszottunk. Peter Weiss-darabbal kísérleteztünk, azzal nem léphettünk fel, ezért mellette elkészítettünk egy pódiumműsort Petőfi-versekből és A vér pohárja, avagy a rang áldozatja című középkori vásári viccelődést.
„Elvtársak, ez zseniális!” – kiáltott fel Paál István, a szegedi Egyetemi Színpad vezetője, aki akkor zsűritag volt az előválogatón. Bejutottak az országos döntőbe, és megnyertek minden díjat, sörözhettek a kantinban, és időnként megúszták a hadgyakorlatokat.

Az ifjú Éry-Kovács a tanárképzőn sem bírta színház nélkül. Szegedi Kisopera néven alakított csoportot, amellyel barokk operákat adtak elő saját átdolgozásban. Nyáron aztán Gluck vígoperájával, A megtért részegessel járták Csongrád megye falvait. Kocsmaudvarokban léptek fel, nekik még Salierit is megtapsolta a borivó közönség.

Már végzős volt, amikor hetvenhétben a társulat Gluck Csodadoktorával elindult a Ki mit tud?-on. A zsűriben Szinetár, Major, Petrovics. Az együttes fergeteges sikere után Szinetár félrehívta a rendezőt. „Magának a színművészeti főiskolán a helye! Jöjjön el, most nem fogják elküldeni.”

Nem nagyon hitte a dolgot, de amikor üzentek is érte, az utolsó pillanatban elment a felvételire. Csizmadia Tiborral, Salamon Suba Lászlóval együtt Vámos László osztályába került, aki abban az évben vette át a rendező főtanszak irányítását. Kiváltságnak számított, hogy még tanította őket Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán is.

– Vámos tanár úr nagy szabadságot engedélyezett, már a második évben megrendezhettem Mrożek Mulatságát. A Szentkirályi utcai stúdióban a darab végén Petri Anna (Petri György lánya) gyakorolt egy hegedűn, iszonyúan hamis, elgyötört dallam várt a távozó nézőkre a folyosón. Ez lett volna a „mulatság”! Döbbent csendben, mozdulatlanul álltak, néhányan könnyeztek is.

Az előadásnak híre ment, Éry-Kovács munkáit figyelni kezdték. Vizsgarendezésének főszerepére Ruttkay Évát kérte fel, aki elvállalta, és el is akarta játszani Nádas Péter Találkozás című egyfelvonásosát. A darabválasztás azonban nem ment át a cenzúrán, a főiskola főelvtársa nem engedélyezte a bemutatót.

– Nagyon letört a dolog, nem tudtam, mihez is kezdjek. Vámos mester leült velem beszélgetni, és azt tanácsolta, válasszak valami mást. És hogy szeretné, ha maradnék a főiskolán mellette mint tanársegéd. Elfogadtam, de csalódott voltam.
Paál István, aki akkor már főrendező volt Szolnokon, hívta, miközben Vámos tanár úr vitte volna a Nemzetibe. De épp akkor távozott onnan Zsámbéki, Székely, Ascher, és Éry-Kovácsnak nem volt kedve odamenni. A rögösebb utat választotta, Szolnokra szerződött. A friss diplomásnak jutott három pazar évad, benne Ármány és szerelem a fiatal Takács Katival. Az egykori barát és színházreformer Paál Isti, de még a ruhatáros nénik is minden alkalommal megnézték az előadás zárójelenetét, az ötödik felvonást. „B...d meg, Éry, ezt hogy csináltad?” – kiáltott fel egyszer a főrendező. Pedig ő – elvégre igazi brechtiánus volt – ritkán érzékenyült el.

Szolnok után Pécs következett. A Puccini-egyfelvonásosok rögtön nívódíjat kaptak. Majd jött az 1987-es Szegedi Operafesztivál, ahol Mozart Figaro házasságának rendezésével elvitte a legjobb rendezés díját.

– Gátlástalan voltam, csupa fiatal és kezdő operaénekesre osztottam a főbb szerepeket, és ironikusan stilizáltuk az operaszínjátszást. De csak a hagyomány tiszteletlensége okán voltam renitens. Egykori támogatómnál, Békés Andrásnál, az Operaház főrendezőjénél mégis kivertem a biztosítékot, főleg, mert nem értettem egyet intő korholásaival. Így aztán nem kerültem az Operaházhoz, annak ellenére, hogy Petrovics Emil főigazgató szerette volna. A díj után a pécsi igazgatómnál is kiestem a rendezői székből. Azt mondta: nehogy azt higgyem, hogy a pécsi színház ezentúl az operáról fog szólni. Nehezen viseltem a megalkuvásokat. Jól bevágtam az ajtót.
Szerencsére megpályázhatott egy ösztöndíjat a berlini Komische Operbe. Amíg ott hospitált, leomlott a fal, és ott érte a rendszerváltás is. Mire hazaért, színházi berkekben is átrendeződtek a viszonyok. A nyughatatlan ember szabadúszó lett, a legkülönfélébb műfajokban dolgozott. Tévézett, rádiózott, bejárta a vidék nagyvárosait. Győr, Kecskemét, Debrecen, Békéscsaba után a Budapesti Kamaraszínházban és a Kolibriben is rendezett és tanított. Az Asbóth utcában színpadra állíthatta végre Nádas Péter Találkozását Ladik Katalinnal a főszerepben, amit aztán beválogattak a Kortárs Drámafesztiválra, és nagyszerű külföldi kritikákat kapott. Kulturális gyilkosságok címmel a Duna Televízióban elkészítette nagy hatású dokumentumfilmjét, amelyben a magyar ellenzéki avantgárd képviselői beszélgettek az „átkos” időkről. De forgatott színészsorsokról, többek között a nagybeteg Berek Katiról és a határon túli magyar színházak életéről.

– Rengeteget dolgoztam, az állami díjak azonban a rendszerváltás után is elkerültek. Erre kicsit büszke is vagyok. Mindig igyekeztem távol tartani magam a hatalomtól, és mindig továbbálltam, mielőtt valamelyik vezető „megkedvelt” volna. A magam választotta távolságtartás nem szerencsés sem a felterjesztőknél, sem a díjosztóknál. Egyébként semmilyen irányzathoz vagy politikai oldalhoz nem vagyok besorolható. A szocikat sosem szerettem, a liberálisokban csalódtam, a jobboldal nekem túl konzervatív, az ordas eszméktől pedig irtózom. Hogy nem díjaztak, abban közrejátszhat az a tíz év is, amelyet többnyire a pályán kívül töltöttem.
Egy évtizeden keresztül üzletemberek, felső vezetők, orvosok, tudósok, politikusok személyiségét fejlesztette színház-pedagógiai módszerekkel.

2008-ban már nagyon vágyott vissza a színházi munkákhoz. Abbahagyta a tréningeket, és oda ment rendezni, ahová hívták. Így került Egerbe is. A Gárdonyi Géza Színházban megrendezte az általa írt és komponált Ludas Mátyást, majd megpályázta a Harlekin Bábszínház igazgatói posztját.

– Mindig szerettem a bábokat. A gondom csak az volt, hogy Magyarországon a bábszínház nem műfaji kérdést, hanem korosztályos besorolást jelent. Fantasztikus felnőtt bábelőadások vannak külföldön, ez hiányzik az itthoni palettáról. Elhatároztam, hogy a műfaji megközelítést fogom erősíteni. Édesanyám akkor halt meg, amikor éppen kineveztek. Az ő emlékére is rendeztem a Fenn és lenn, avagy cirkusz minden című darabot. Anyám már ötévesen fellépett a Fővárosi Nagycirkuszban, tangóharmonikán kísérte a bohócokat, és önálló matinéműsorokat adott. Csodagyereknek számított. Az előadásunk a báblétezésről szól. Egy kislány keresi a csodát, szürke életéből a cirkuszi sátorba téved, és szépséges marionett artistalány válik belőle. A színpadon végig ott van anyám egyik régi retikülje.