Felelősség

A miniszterelnök szerint az új debreceni építmény átadása egy stadionnal közelebb vitte Magyarországot Európához. Persze nem tudjuk, miért oly fontos szempont ez épp Orbán Viktor számára, aki jó néhány éve mindent elkövet, hogy eltávolítson minket Európától, ám ettől függetlenül sem a stadionok számán múlik, mennyire vagyunk európaiak. Sokkal jobban mutatja ezt például az a Dávid Katalin professzor asszonynak címzett, de azért nyilvánosságra szánt Orbán-levél, amelyben a kormányfő a német megszállás áldozatainak állítandó emlékmű elfogadhatatlan koncepcióját magasztalja.

A múlt hét elején keltezett írás fogalmazásmódja, érvelése, egész szemlélete nemcsak a miniszterelnök, hanem az általa létrehozott rezsim szellemi lényegét, történelemfelfogását és politikai karakterét is híven tükrözi. Amikor a szerző bevezetőként azt írja: „reflexiók hosszú sorában” óhajtja elmondani, „amit erről a bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevényről” – vagyis az általa makacsul erőltetett szoborkompozíció jelentéséről – gondol, akkor nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy okfejtése afféle útmutatóként szolgál a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megértéséhez. Ahhoz a világnézeti kerethez, amelyben az orbánizmus működik.

A levélíró úgy véli, hogy a vitatott emlékmű kapcsán mindenekelőtt azt kell tisztáznia, „miért nem éreztük aggályosnak a birodalmi sas megjelenítését”. És mindenekelőtt arra a „sarkalatos kérdésre” keresi a választ, hogy valójában „kik is voltak a megszállók: a nácik vagy a németek?”. Mint mondja, ő „elsődlegesen államjogi” alapon gondolkodik erről, és ezért leszögezi, hogy „bizony a németek” – akik egyébként „akkor éppen a náci államberendezkedés szerint élték az életüket”. Orbán ezzel a kényszeredett, fából vaskarika logikával reméli bizonyítani, hogy noha bennünket ugyan kétségkívül a nácik szálltak meg, de mivel azok nem mellékesen németek voltak, ezért a történeti gyökereit tekintve meglehetősen régi címerállat, a birodalmi sas agresszorként való megjelenítése indokolt a szoborkompozícióban.

Ez nemcsak kínos okoskodás, hanem jellegzetes orbáni csúsztatás is. Hiszen köztudomású (?), hogy a fasiszta ikonográfiában a sas mindig és mindenhol csak a horogkereszttel együtt, azzal egységbe foglalt szimbólumként volt használatos – mint kifejezetten a náci Harmadik Birodalom jelvénye. És éppen ezért tiltakozott a történeti összefüggéséből kiragadott ábrázolás ellen a német nagykövetség.

Orbán azonban ennél is olcsóbb szofisztikával érvel a másik főalak, Gábriel arkangyal szerepeltetése mellett, amikor arra hivatkozik, hogy „az ártatlan áldozatokat látom az angyalban, s nem valamiféle ártatlan államot” – márpedig „ártatlan áldozatok százezreinek emléket állítani nemcsak helyes dolog, de erkölcsi természetű kötelesség is”. Ami persze evidencia; csakhogy a tiltakozás nem az emlékállítás gesztusának, hanem a szobor jelentésének szól: annak, hogy német – tehát idegen – támadó csap le magyar áldozataira. Mert ebből a nézőpontból, vagyis a lényeget tekintve édesmindegy, hogy Gábriel a magyar állam avagy az egyes áldozatok megszemélyesítője. Az emlékmű így is, úgy is elhazudja a történelmi igazságot. Tudniillik azt, hogy 1944-ben mind az állam, mind az egyén a honi hatóságok aktív közreműködésével vált áldozattá.

Hiába állítja levelében a kormányfő, hogy ennek a „komplikált történeti” struktúrának a megragadása „igazi alkotói bravúr”, amely „széles teret enged a befogadói értelmezésnek”.

Nem igaz. A szobor mondandója éppoly gyalázatos, mint a korabeli magyar politikai vezetők kollaborációjának miniszterelnöki meghatározása. Mert Orbán pusztán annyit mond, hogy mivel nem kezdeményeztek ellenállást, nem indítottak honvédő akciókat és nem védték meg a honpolgárok szabadságát, kétségkívül felelősséget kell viselniük „a földi és az isteni ítélőszék előtt is”. Ez a látszólag szép tiráda azonban súlyosan torzítja a valóságot, amikor csupán arról beszél, hogy milyen mulasztások terhelik a Horthy-kurzus vezetőit, de hallgat a tetteikről. Hallgat arról, hogy az általuk irányított közigazgatás és csendőrség tevőleges részvételével folyt a deportálás. Ez a tény persze nem egyeztethető össze a bűnös német sas meg a szenvedő angyal kompozíciójával.

Orbán végezetül oda futtatja ki manipulatív gondolatmenetét, hogy ma már „olyan felelősséget nem vállalhatunk, ami nem illet bennünket”. És ez megint nem igaz. Mert a mai nemzedékek – és kivált a politikusok – igenis felelősséget viselnek kortársaik kollektív lelkiismeretének ébren tartásáért. Felelősek azért, hogy a társadalom számára egyértelművé tegyék, kik voltak az áldozatok és kik a bűnösök. Felelősek, hogy semmiféle „nemzetmentő” gyűlöletkampány avagy hatalomtechnikai számítás jegyében ne tűrjék el a történelem meghamisítását.

És legfőképpen maga Orbán Viktor felelős. Az emlékműért, amivel megalázza az áldozatokat, s nemkülönben azért, hogy a levelével – ami egy demokráciában soha nem születhetett volna meg – kizárta a további dialógus lehetőségét.

Felelős a Magyarország és Európa között egyre növekvő távolságért.