Félek, élek eleget

- Nemrég – harminc értelmiségi között – megírta a 168 Órának, hogy milyen Magyarországot képzel el: „Azt kívánom minden egyes magyar embernek, hogy nézzen magába, nézze meg, mit talál. És játszadozzon el az ott fellelt dolgokkal.” Ön mit talált?

– Falusi lányból lett nagyvilági nőt és hippi utazót, aki a bent mocorgó érzéseit dalba gyúrja, és így kapcsolódik a többi emberhez. Ehhez folyton új bátorság kell, gyakran kérdem magamtól: ezt tényleg leírjam, tényleg elénekeljem? Szóval, félek én eleget, de élek is eleget, mert megtanultam rezgő zsigerekkel menni a számomra félelmetes dolgok felé, és hát mondhatom, állati izgalmas. Szó szerint az.

– Most burokban él?

– A kislányom születése után is megmaradt a lendület. A mindennapok új puhasága mellett élőbb is lett a világ, játszunk, énekelünk, és viccet csinálunk mindenből. Lili mellett még koncentráltabban megy a kreatív munka. De nem vontam magunk köré burkot, sőt tágasabb a világom, mint valaha.

– Nem erre gondoltam. Azt mondta, furcsa volt szembesülni azzal az elkeseredéssel, amely lapunkban az írók, művészek véleményeiből áradt.

– Enyhe magányérzés jött inkább, mert én nagyon másféleképpen válaszoltam, és átfutott rajtam, vajon értenek-e. Úgyhogy örülök, hogy most mesélhetek kicsit többet. Rengeteg a dolgom, és mindet nagyon élvezem. Sok más mellett a cigány dalok díszítéseivel, a meseírás fortélyaival, a barátaim tekintetével, a velem kapcsolatba kerülő emberek történeteivel, a kislányom lábával, a napi sütőtök–répa-aránnyal foglalkozom, úgyhogy irgalom nélkül megszűröm azt az információtengert, ami naponta elönt.

– Védekezik?

– Inkább élek a választás szabadságával. Nem védekezem, én valahogy biztonságban vagyok.

– De ha belül olyan prózai kérdések sorakoznak, mint hogy miért beteg a gyerekem, miért kevés a pénzem, miért nőtt meg a devizahitel-tartozásom?

– Szerintem úgy van ez, hogy egyéni világok vannak, egyedi kérdésekkel és válaszokkal. Van úgy velem is, hogy egy-egy helyzetbe beszorulok, kétségbeesetten döngetem a zárt ajtókat. Újabban csak megállok, várok. Lélegzek, figyelek. És gyakran ilyenkor jövök rá, hogy ott lapul a lakat kulcsa a zsebemben... Van aztán olyan is, hogy mások szorult helyzetén tudok lendíteni, és az nekem is jót hoz. Most épp azon dolgozom, hogy a városban legyen fogyatékoshinta és egynél több gyermekmentőkocsi. Emellett Down-kórosokkal, autistákkal énekelek együtt.

– Miért fontos, hogy foglalkozzon fogyatékosokkal?

– Mert egyszerűen jó, mert adok és kapok.

– Mit?

– A Tánceánia kerekes székesek és „lábasok” – járni tudók – táncos közössége. Egy próbán improvizáltam Jucival, ő nem tud beszélni, sem járni. Kiszaladt belőlem a dal: „Kicsi madár, hogy tudsz élni, mikor nem tudsz beszélgetni?” Döbbent csend. Mozdultunk, Juciban történtek a dolgok, bennem is, meglett a kapcsolódás melegsége. De ehhez minden sejtemet ki kellett nyitnom felé.

– Vagyis őszinteséget tanul tőlük?

– Azt is. A fogyatékosok tükrözik saját fogyatékosságaimat.

– Mik azok?

– Nehezen vállalom a törékenységemet, félek a megítéléstől, és lehetnék elfogadóbb magam és mások iránt. Viszont egyik fogyatékosságomat nemrég erővé tettem: megszerettem a dühömet, éles villámait jókor és jó helyen szórom. Persze leginkább zenébe gyúrom. De a fogyatékaim ellenére mára önmagam jó barátja vagyok. Szoktam évet tervezni, sétálgatok az erdőben, meg színes cetlikre fölírok ezt-azt. Általában a fele teljesül, és eddig bosszankodtam ezen, hogy a többi miért nem. Most már mosolygok, ó, igen, az a kettes szorzó, ez vagyok én, duplaannyit tervezek, de hát egy csomó minden így is megvan. Kiismertem és megszerettem magam ennyi év alatt, ezért is engedélyezem a kiszállást, azt, hogy telente elutazzak.

– Szerencsés.

– Nem, ez tanulható.

– Úgy értem, azért, mert van lehetősége kiszállni.

– Szerintem ez döntés, nem szerencse. Az első ilyen útnál rettegtem én is. Aztán igaza lett az akkori, mexikói férfimnak, igen, az utazás jó, kaptam két díjat, és még több fellépésem lett, miután hazajöttem. Ha a gondolatok közötti résbe, abba a kilégzés utáni pici szünetbe bele tudok simulni, új virágzás indul. Nekem nem a színpadra kerülés volt nagy eredmény, hiszen hatéves korom óta ott élek, hanem az onnan való lelépés. A mexikói kis faluban én akárki vagyok, a lány, aki a hippibuliban sörösüvegeken üti a ritmust. Ez a kiüresedés, a nézőpontváltás hozta azt, hogy megmaradtam végül egy férfi mellett, hogy lett kisbabám, és hogy megsokszoroztam az örömre való képességemet. A tenger napi bámulása kimosta a lényem legalján lerakódott szennyet, gyógyír volt a hiperaktivitásra is. Írtam erről dalt: „Szorgalmas kislány voltam én / és néha semmit tenni most is félek / hova szaladok, honnan tudjam én / jön a Semmi, mindjárt utolér.”

– Szép. Mindig énekel?

– Mindig. Most jól érzem magam.

– Egy ideig nem tudta biztosan azt mondani, hogy itthon akar-e élni. Azt nyilatkozta, kereste az országot, ahol letelepedhetne. Nem véletlenül töltötte életének egyharmadát Mexikóban, élt Párizsban, Amszterdamban. Mi elől menekült?

– Szerelmek és mesterek után szöktem. Hiányzott azokból az időkből a megnyugvás. Mentem megállás nélkül. Most is ezt teszem, de közben megpihenek. Ahogy egy zenei improvizációban is tartok csendeket. Így sokkal érdekesebb lesz a következő hang. Az Altatok című könyv-lemezemen ez már szépen kijött, ezt Lilinek írtam. Ő még akkor bennem volt, úgy inspirálta a szövegeket, a zenét. De most épp írom a korábbi gyerekalbumom, az Álom-álom, kitalálom folytatását. Ott a főhősnő párja egy cigány fiú, Imruska lesz, az új műben az ő történetét fogom elénekelni. Álom-álom, ki a párom a címe.