Ez mind mi voltunk egykor

Nézem a Madách Színházra kifüggesztett hatalmas molinón Kováts Krisztát, ahogy a „Mamma Mia!” egyik sztárjaként hirdetik vele a musicalt. Színes, szagos előadás lehet, biztos hatalmas siker, de tudom, ez nem az én műfajom. Elbattyogok a következő kapualjig, a színház kamaraterméig, a Tolnay Szalonig. Intim légkör, közel százan azért ide is beférnek, a koncert előtt a várakozásteljes vibrálás szinte tapintható. Kováts Kriszta szóló koncertet ad és úgy tűnik, vannak bőven rajongói. A színházi és énekesi személyiség az ő esetében persze összefonódik, de valahogy mégis más, ha nem színészként énekel, amikor „csak” énekesnő.

Amikor Kováts Kriszta nevén lemez jelenik meg, akkor ő bizony nem színésznő, hanem énekesnő, még ha színészként elsősorban úgy ismerjük mint énekes színész. 35-40 évnyi saját, neki írt, ma is bővülő repertoárral rendelkezik, és persze ismerünk másoktól csodás színész lemezeket, Kováts esetében azonban egy szépen felépített, konzisztens zenészi karrierről beszélhetünk. Éppen ezért nem is lett volna jó, ha egy klubba, vagy egyéb koncertterembe viszi személyes hangvételű szólóestjét, hiszen ő a Madáchban van otthon és hát tényleg úgy érezhettük, mintha saját magához hívott volna vendégségbe. Egy állólámpa, egy digitális zongora, gitár, szék, és meleg surlófény. Elmondása szerint a járvány motiválta, hogy összeállítsa a legfontosabbnak tartott dalaiból a programot, ami a majdnem 20 dallal összességében inkább megkapó életmű koncert, semmint COVID-memento. A sajátkíséretes dalest nagy vállalás, az énekesnő finom jelekből érzékelhetően izgul és azt hiszem, ez így természetes. Az emberi oldal, az önvallomásszerű dalok hitelessége csak erősödött azzal, ahogy Kováts vállalta a nem is annyira egyszerű hangszeres kíséretek eljátszását is, ahelyett, hogy profi zenész működött volna közre, hiszen így az est lényege veszett volna el, amit rögtön az első dal már a címével is alátámasztott: Önarcképek. Szirtes Edina Mókus és a szövegíró férj, Fábri Péter szerzeménye egyfajta számvetés, szembenézés az emlékekkel. Ebben a dalban szépen megmutatkozik az énekes és szövegíró szimbiózisa, ahogy Fábri képes belehelyezkedni és lényegében megírni Kováts korabeli gondolatait, eggyel továbblépve: férfiként szem előtt tartani a női szempontot. Mert kétség sem fér hozzá: ezeket a dalokat Kováts Krisztának kell énekelni, róla, róluk, ám mindenekelőtt rólunk szólnak, hozzátéve, hogy a fekvésenként más-más színt öltő gyönyörű, a vagányságát a mai napig megtartó hangja teszi igazán emblematikussá a dalok előadásait. Kováts Kriszta dalainak jelentős hányada Budapest-dal, mindannyiunk közelmúltbéli, néha kicsit régebbi emlékei elevenednek meg. Füstös kocsmák borfoltos asztalai, a „morc pincér”, elválás a (Szabadság vagy a Margit) híd felé tekintve, az este tízkor bezáródó házkapuk; megannyi történet, amik velünk is megestek, amik arról beszélnek, milyen is volt ez a neonfényes város éjszaka, hogyan születtek szerelmek, majd lett belőlük szakítás.

A hetvenpercnyi válogatás, amiben a legújabb dalok is helyet kaptak, egy nagy felismerés volt, hogy Kováts Kriszta önmagában, a dalaival megtestesíti a budapesti közösségi emlékezetet, arról, hogy kik is voltunk, kik is lettünk, hol élünk, és hogy embernek lenni ma is ugyanazt jelenti, mint negyven évvel ezelőtt. Đ

(Kováts Kriszta szólóestje, Madách Színház - Tolnay Szalon, február 4.)