Európa Nyíregyházán

– Nyíregyházi médiumnak mondta pár éve: a máshol érzékelhető furakodás helyett a városban általában mindenkitől szívmelengető gesztusokat tapasztal. Tasnádi Csabával is idilli egyetértésben várták az igazgatói pályázat eredményét?

– Igen. Rögtön fölhívtam, már amikor kiírták a pályázatot. Közöltem vele, én is indulok. Megértette az érveimet. Kiderült: bármi legyen az eredmény, kölcsönösen számíthatunk a másik szakmai tapasztalatára. Régóta ismerjük egymást, sokfelé dolgoztunk együtt. Amikor aztán megnyertem a pályázatot, ő volt az első, aki felhívott és gratulált.

– Tiszta Európa.

– Két európai ember Nyíregyházán. Szeretünk nyílt lapokkal játszani.

– A társulat tagjainak van okuk szorongásra?

– Az előző vezetéssel együtt azon vagyunk, hogy senki ne kerüljön utcára.

– Egyébként az ön esetében is sutyorogták, hogy a Fidesz támogatásával nyert.

– A pártok egyhangúan szavaztak meg. Mindenki. A szakmai bizottság a kilenc aspiráns közül hármat támogatott, köztük engem. De az azóta lezajlott fővárosi direktorkinevezések is mintha jeleznék: kezdik felismerni, hogy szerencsésebb konszenzusos jelöltet támogatni. Erről ennyit.

– Egzisztenciális megfontolások mennyiben motiválták indulását?

– Számítanak, de van, ami sokkal fontosabb. A pályázatom régi, személyes epizód említésével kezdődik. Már tizenhat évesen azt mondtam a barátaimnak – az életkorral járó nagyképűséggel –, hogy engem a színház egésze érdekel. Amikor aztán színészként elvégeztem a főiskolát, jelentkezhettem volna rendezőnek, de Léner Péter, aki akkor a színház igazgatója volt, azt mondta: nála rendezhetek is, s részt vehetek a társulat formálásában. A színházzal kapcsolatos attitűdömről sokat elárul: az akkor még legendás kaposvári csapat vagy a patinás Madách Színház ajánlata helyett Léner Péter hívására mondtam igent.

– Nyíregyházát követően a Radnóti Színháznak lett tagja, miután az első nyílt pályázattal direktori posztot szerzett Bálint András átvette a vezetést. Aztán a menedzser végzettségű Mádi Zoltán társaként onnan aspirált Nyíregyházára művészeti vezetőnek – Léner Péter távozását követően. Mádival megnyerték a pályázatot, de ön hamarosan továbbállt. Miért?

– Azt találtuk ki: a színház élén menedzser típusú vezető álljon, művészeti kérdésekben pedig döntsön a művészeti tanács, amelynek élén én állok. Tagjai voltak mások mellett Zsótér Sándor, Gaál Erzsébet, Bognár Róbert. Ám mind nagyon fiatalok voltunk, nehezen tudtuk elfogadtatni a fenntartóval ezt az újszerű színházi gondolkodást. Mindazt, amiben máig hiszek: a színháznak a város szellemi központjává kell válnia, melynek arculatát az ott összejött sokféle tehetség egymást inspirálva alakítja ki. Amikor kiderült, hogy ez nem fog menni, fájó szívvel eljöttem.

– Szakmai életrajza kurta etapok sora. Székely Gábor Új Színházának is tagja volt, maradt Márta István érkezése után is. De megfordult Miskolcon, Szegeden, a Felvidéken, Hollandiában is. Jelez ez űzöttséget vagy hasonlót?

– Űzöttséget, kételyeket, kíváncsiságot, nyughatatlanságot. Ifjú színészjelöltként azt képzeltem, mint minden pályakezdő: évtizedek múltán majd én leszek a Nemzeti vagy a Vígszínház – akkor még nem volt Katona József Színház – egyik meghatározó művésze. Nem lettem. Ám már huszonkilenc évesen vezető posztra kerültem egy teátrumnál, csakhogy nem vált be a dolog. De tanultam belőle. Előrevitt intellektuálisan és érzelmileg. Legalább kipróbáltam magam. Aztán volt bátorságom igent mondani Székely Gábor megtisztelő hívására. Más kérdés: az Új Színházban nagyszerű színészekkel dolgozhattam együtt, mégsem voltam maradéktalanul boldog. Máig úgy érzem, elszalasztottunk egy lehetőséget. Székely távozása után mégis maradtam, mert Márta István megint csak ígéretes társulatot hozott össze. Aztán egy esztendő után úgy menesztettek, hogy a vonatkozó direktori beszélgetésből számomra ki sem derült ez a tény. A kollégák mondták utóbb, miről szólt a beszélgetés.

– Elég szürreális.

– Eredetileg úgy volt: az előző évadhoz hasonlóan rendezni is fogok, hiszen a közönség szerette a Hrabal-előadásomat. De a szerződtetési tárgyaláson csak hümmögés jött hümmögésre. Máig nem tudom, mi történt pontosan. A lényeg: ebből is tanultam. Ráadásul azok a műhelyek, ahová ezután hívtak, minőséget képviseltek. Ahogy minden más társulat vagy projekt is, ahol utóbb vendégként megfordultam. Például Hollandiában a Concertgebouw-ban tartott operettgála-sorozat. Táncos-komikus voltam, Johann Strausst énekeltem németül. Jó kaland volt.

– Itthon is sokan szeretik színészetét. Ám egyesek olykor mélységeit hiányolják. Mások szerint habitusában érzékelhető némi sértettség. Jogos felvetések?

– Mélység? Nálunk gyakori, mégsem jó, ha lendületből jön az ítélet. Nem szeretnék személyeskedni, megbántani önt, de például az édesapját sokan nevezték „spétkirálynak”. Gyakran és egyedien alkalmazott technikáját illetően némi joggal. Mégis korlátos jelző egy esetében megkérdőjelezhetetlen színészi pálya minősítésére.

– De visszatérve: mi a helyzet a sértettséggel? Abban mennyi az igazság?

– Van benne. És jogos. Úgy gondolom, nem futottam be azt a pályát, amire a képességem, szorgalmam, tisztességem képessé tehetne. Ám amíg ez az érzés nem lefelé visz, hanem keresem az újabb helyzeteket, nincs mit szégyellni a dolgon. Keményen dolgozom azon, hogy ne legyen meghatározója a személyiségemnek. Sokféle módon küzdök ellene. Amikor például megnéztem a felújított Bazilikát, annyira meghatottak az ott lobogó mécsesek, hogy magam is gyújtottam egyet. Azt kívánva: nem szeretnék sértett és rosszkedvű öregember lenni

– Mondta egyszer: a művészet út önmagunkhoz. Meddig jutott?

– Az ember természete szerint hajlamos a kétségre. Hallgattam egyszer egy rádióbeszélgetést Müller Péter Sziámival, aki elmesélte: járt egy buddhista szerzetesnél, hosszan beszélgettek, majd Sziámi megkérdezte: ő hol térhetett le az útjáról? A szerzetes azt felelte: hiszen rajta van, mert annak felismerése, hogy esetleg letért, az maga az út. Én is rajta vagyok még mindig.