Észnél kell lenni!

– Azt mondják: férfi színész nincs, csak férfi színésznő és női színésznő. Édesapja, Csákányi László kapcsán van ebben igazság?

– Persze. A színész bármely lélekkel azonosul. Az önmagából való kifordulás, egy másik személy megmutatásának képessége jellemzi. Részben egy sajátos, nőies, narcisztikus szándék van mögötte. Apám civilben gátlásos, távolságtartó ember volt, színészként azonban bátor, ugyanakkor a finomságokat kereste. Közvetlenségre törekedett.

– Némi iróniával: édesanyja, Kabát Márta vagy édesapja szolgált erősebb női mintákkal?

– Természetesen anyám. Kiváló vendéglátós vezetőként az apámhoz hasonlóan maximalista volt. Nagyon szerették, de félték is a szigora miatt. Azt mondta: mindenkiért vállalja a felelősséget, és csapatában bárki azt csinálhat, amit akar, ám ha hibázik, mennie kell. Gyönyörű, karcsú nő volt szép szájjal, kezekkel. Szerette volna, ha én is a finom, kiskosztümös polgári irányt követem. Meg is tanultam tőle a stílust, adott szerep kapcsán örömmel helyezkedem bele. De már pici koromban kiderült: más alkat vagyok, így gyerekként inkább hordtam kockás nadrágot és piros kalapot. Anyám különben ahhoz is mintát adott, miként lehet összetartani egy családot, túlélni hullámvölgyeket. Megint más kérdés: értem és át is érzem a motivációit, de az én magánéletem nem lett ilyen sikeres.

– Márkus László mondta hajdani interjúban: tudja, találgatják civil egyedüllétének okait, ám az csak mulattatja. Ő ugyanis a színházba szerelmes. Ön hasonló okból kerülte el civilben a szülői szerepet?

– Fiatalon megéreztem: ahhoz nem vagyok elég erős. Emlékszem apám szemében a könnyekre, amikor húszéves koromban lekísért Kaposvárra, és meglátta az Éjjeli menedékhely színterére emlékeztető színészházi szobámat. Megrendítette: inkább azt a szörnyű szobát választom, mint a szülők nyújtotta biztonságot. Nekem nem hiányzott hasonló megrendülés. Persze lehetett volna gyerekem. Akik mellém kerültek, akarták is, de éreztem: egy anya teljes embert kívánó figyelmét, felelősségét úgysem lehet megosztani. Ráadásul a színészet is teljes embert kíván. Nem akartam, hogy a gyerekem mellékszereplőnek érezze magát az életemben. De az is lehet: ehhez a feladathoz egyszerűen éretlen maradtam.

– Színésznőként nehezebb nőnek lenni?

– A színésznő nagyon komplikált nő. Már csak azért is: borzalmas előítéletek élnek a színésznőkkel szemben. Gyakran keverik össze érzékeny állapotunkat, a hivatás iránti folyamatos vágyakozást másfajta gerjedelemmel. Adódnak ebből kínos helyzetek. Vannak, akik nem értik, mi késztet arra, hogy privát beszélgetésekben is a szakma, a művészet a fő témám. Az is tapasztalat: más hivatást művelő férfiak sokszor félnek a színésznők dominánsnak érzékelt személyiségétől. Nem lehet kapcsolatot építeni, ha a férfi fél a nőtől. Egy civil partnerem volt, ő is hamar elmenekült.

– Az alkatától idegen karakterek színpadi megformálásában mi segíti az anyai minták mellett?

– Amikor anno Kaposvárott az Ármány és szerelemben Mohácsi János rám bízta a Lady szerepét – amelyet olyan színésznők játszottak, mint Bajor Gizi, Ruttkai Éva –, megkérdeztem: miként illik hozzám ennek a végtelen eleganciájú úrinőnek a karaktere? Visszakérdezett: miről szól ez a szerep? Mondtam: egy hatalmas szerelmi csalódásról. Mire ő: „Akkor miről beszélünk?” A látszólag eltérő alkatok felépítésében is keresem magam, segít, ha megértem a problémájukat. És ha megérzem a humorukat, amelytől a drámai figurák sem mentesek.

– Parti Nagy Lajos A hét asszonya című darabjában hét eltérő női karaktert játszik. A szerző úgy fogalmazott: az ön személyisége révén szeretné megtudni, milyenek lesznek írott figurái három dimenzióban. Parti Nagy Lajost mivel igézte meg?

– Szakmaszintű vonzalom. Én is szeretem az ő vehemens, bátor fantáziáját. Büszke vagyok rá, hogy nemcsak értem a fanyar, „ugráló” gondolatait, de evidensek is számomra. Lázár Kati mondta egy másik Parti-mű olvasópróbáján: „Olyan szöveg, mintha én beszélnék.” Attól azért még elég nehéz megtanulni.

– Van abban macsóság is, ahogy ön komoly társulatoktól elköszönt, szabadúszóként felszínen maradt, gyakran áll egyedül a rivaldában, monodrámákban. Keménysége hozott vagy eltanult képesség?

– Inkább az magyarázza: vannak időszakok, amikor nem nagyon hívnak szerepre. Márpedig nem szeretem a tétlenséget, ráadásul van mondanivalóm. Most is készülök egy monodrámára Rubin Eszter Barchesz című könyve alapján. Az is a nőiség kérdéseit járja körül – nagy hangsúllyal a női erőn.

– Említette egyszer: édesapját sokat foglalkoztatta, ő hol tart saját pályáján. Ön viszont mindig azt fürkészte: merre tovább? Utóbbi tudatosabb attitűd.

– Feltétlenül. Apám sokszor döntött kizárólag érzelmi alapon, ami rossz lépésekhez vezetett. Ezt utólag ő is belátta, nekem is tanulság volt. A színészet csak tudatosan lehet életprogram. Ha az ember elpihen, a tehetség el tud csitulni, és akkor rá is unhatsz a szakmára. Apámmal ez nem történt meg, de voltak nehéz szakaszai. A lényeg: észnél kell lenni, nem szabad elpihenni.

– Az Akit az istenek szeretnek zenés estjét részben az öregedéstől való aggodalma inspirálta. Mikor jut eszébe attól szorongani?

– Amikor belenézek a tükörbe. De ez a félelem ott él másokban is. Én legalább erőt adhatok nekik, ha nyílt színen is vállalom az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Színészként ez is dolgom: elcsitítani a rettegőket. Fura helyzet. Az est végén van egy Kurt Weill-dal, amely arról szól: elmehet a tőzsdén a pénzed, égbe szökhet a tojás ára, borzalmas lesz az élet, neked akkor is fel kell állnod. Van, amikor hazatérve azon derülök: ha már olyan istenien, hitelesen adtam elő ezt a biztatást, akkor nincs mese, nekem is így kell élnem.

– Csak önmagát biztatja, vagy más is inspirálja?

– Psota Irén nemrég volt nyolcvanhat éves. Láttam egy fotót: szájában rózsaszállal integetett erkélyéről a köszöntőinek. Általában már elzárkózik a világtól, de bizonyos helyzetekben még mindig kész talpig színésznőként megmutatkozni. Van, amitől szorongok, az elmúlás is eszembe jut. De például ez a fotó a harmónia felé hangolt.

– Pusztán nőként szemlélve: a Kurt Weill-dallal összecsengő viszonyaink mennyiben jelentenek plusz terhet a létezésben?

– Már az sokat elárul a dologról: a politikában alig van nő, pláne komoly pozícióban. Ami önmagában rossz képet fest rólunk a külvilágnak. Ebben persze a nőknek is van felelősségük. Ám az is biztos: jelen viszonyainkban akkor lesz változás, ha a nők is valódi szerephez jutnak a közéletben. Én azért is üzenek a szerepeimmel: sokkal több út van előttünk, mint amennyit olykor látni engednek.