Esőnap

Az a helyzet, hogy megint a makacsságom áldozata lettem. (A feleségem fafejűséget mondana, ha hagynám.) Merthogy ez egyszer rettenetesen eltökéltem, hogy megnézem a schönbrunni nyári koncertet – végtére is már tizedik alkalommal rendezték e jeles eseményt az egykori császári kastély kertjében, és én még egyszer se láttam. Ráadásul Jolsvai kolléga olyan himnikus szavakkal regélt a korábbiakról – hogy tízezrek hallgatják ott andalogva, ülve, állva a csodás dallamokat, és van fényjáték meg balett meg minden –, hogy akkor is a fényes császárvárosba vágytam volna, ha nem esz egyébként is a sárga irigység a szűnni nem akaró történetei kapcsán. Talán ezért, hogy nem hallottam meg a Jolsvai kolléga intelmeit, miszerint az előrejelzés nem ígér semmi jót, csak a naptár mutat nyarat, és szakadó esőben a legszebb szabadtéri program is szárnyavesztett madárként hanyatlik alá – viszek ernyőt, gondoltam, mi baj lehetne, ha meg nagyon rossz az idő, úgyis elhalasztják az egészet.

Na, ehhez képest volt, ami volt. Szakadó eső, szél, kvázi fagy, és közben koncert. És tízezrek áztak-fáztak együtt, és a hangszereket is megviselte az időjárás (különösen a rezek rekedtek be), meg a közvetítőeszközöket, de kitartott mindenki derekasan. És senki nem engedett a negyvennyolcból, pontosabban a nyolcszáztizenháromból, merthogy adtunk a bicentenáriumnak rendesen – Verdi és Wagner kergették egymást, kedvelt részletek az Aidából meg A végzet hatalmából, illetve a Nürnbergi mesterdalnokokból és a Lohengrinből. (Szegény énekest igazán nem irigyeltem: nem elég neki a Parsifal, még ott volt a szembeszél is.) A Bécsi Filmharmonikusok pedig, vitézül küzdve az elemekkel, megmutatták, hogy nemcsak Straussban vannak otthon, na meg a Karlsplatzon.

Azért a végén megjöttek a Straussok, a Bécsi vér meg az Éljen a magyar, mi más, én pedig azt se bántam, hogy másnap ágynak dőltem – még mindig jobb, mint ha a szekrénynek dőltem volna.

Most már csak arra lennék kíváncsi: mikor van ezeknél esőnap?

Nádas Sándor