Érzéki csalódás

Kit nem ért még így vagy úgy? De mielőtt elevickélnénk profánabb és frivolabb vizekre, bocsássuk előre: ezúttal ne higgyenek a műfaji megjelölésnek.

A chilei, portugál, francia vígjáték annyira sem komédia, mint Az ember tragédiája. Viszont igencsak keserves groteszk – napjainknak a kiszolgáltatott kisembereiről (akiknek a vágyai is alant szárnyalnak).

A csúf és magányos kis békalány nagyobb mellektől reméli a boldogságot. Bátyja, a pláza tétova biztonsági embere átmenetileg kalandba bonyolódik egy kleptomániás nagyságos asszonnyal, míg csak le nem sérül aktus közben, és ki nem dobják mind a két helyről. Szerepe van még a vak férfinak, aki egy operációt követően csak színeket lát, és egy idős, fanyar mérnöknek, akit a krízisre való tekintettel épp lapátra tesznek.

A háttér: egy gyógyászati cég, ahol különféle testrészeket operálnak – változó sikerrel –, s ahol fontosabbnak ítélik a kommunikációt, mint a valódi tevékenységek eredményét. Így lesz a vak emberből a cég reklámja, míg nyaka nem törik a havas hegyoldalon, a szegényes vállalati bulik így lesznek „közösségteremtő” vállalkozások, ahol a pocsolyáig le lehet inni magunkat, itt lehet elveszíteni hitet, reményt, szeretetet.

A világ közömbös, cinikus és üres. Szereplőink rendre félreértik önmagukat, nem ismerik fel szerepüket, lehetőségeiket a változó helyzetekben, hibáznak. Bizonytalanok önmaguk ismeretében is, hát még a többiekében.

Depressziós film, szegénymozi, kevés groteszk derűvel, feloldó katarzis nélkül. (Rendezte Christián Jiménez.)