Eltemetett dicsőség
Pjotr Kapica, a kiváló fizikus, a Royal Society tagja, a londoni tudományos társaság kedvence, a Mond Laboratórium vezetője, akinek nemrégiben sikerült cseppfolyósítania a héliumot (ezért, bizony, kinéz egy Nobel-díj vagy egy főrendiházi tagság) 1933 őszén, mint minden korábbi évben, néhány előadást tart Moszkvában a fizika legaktuálisabb kérdéseiről.
Az előadássorozat végén közlik vele, hogy nem engedik ki az országból. Kapica megtartotta szovjet állampolgárságát londoni lakosként is, a szovjet törvények tehát lehetővé teszik ezt a brutális eljárást. Kapica így fogoly lesz saját hazájában, de aranyketrecben tartott fogoly: Moszkvában felépítik neki a legmodernebb kutatóintézetet, mindent megkap kísérleteihez, amit csak kér, és azokkal dolgozhat, akikkel akar. Kapica ettől kezdve hosszú évtizedekig nem léphet ki az országból (megéri még, évtizedek múlva, hogy viszontláthatja angol barátait), így kvázi fogolyként alkotja meg legfontosabb fizikai felismeréseit (meg is kapja a Nobel-díjat), így dolgozik egy életen át, de következetesen nem vesz tudomást arról, hol él. Levelekkel bombázza Sztálint, kifogásol és követel, elhurcolt tudósokért emel szót, szóval csupa olyasmit művel, aminek töredékéért is életével fizetne más. De Kapica megússza: a tudatlanok biztonságával táncolja végig tojáshéjon az életét. Igaz, néha a hatalom kizavarja saját intézetéből, ilyenkor – évekig – sufnijában kísérletezik tovább, de sosem adja fel.
Ez csak egy elképesztő történet a sok közül, amelyeket most Hargittai István gyűjtött csokorba, a legkiválóbb szovjet fizikusok, kémikusok életútját rajzolva fel. Azokét az emberekét, akik – a könyv alcíme szerint – szuperhatalommá tették a Szovjetuniót úgy, hogy nem tudhatták, másnap mi vár rájuk: Lenin-díjat kapnak-e, vagy főbelövést. És úgy, hogy meg kellett küzdeniük azzal az erkölcsi dilemmával, munkásságukkal egy szörnyű diktatúra fennmaradását segítik.
Jolsvai András
