Előcapa
Kedvcsinálónak kitűnő. Éppen annyi, hogy felkapjuk a fejünket, hogy azt mondjuk, igen, igen, érdemes volt hazahozni ezt az anyagot, érdemes volt kifizetni érte nem csekély összeget, Capa munkássága fontos része a magyar kultúrának, a magyar fotóművészetnek, még akkor is, ha ez a huszadik századi „vándorfestő” voltaképpen csak néhány hetet töltött kamerástul szülőhazájában. Egy szó, mint száz: öröm, hogy az életmű hazatért, s az is igen rendben van, hogy az anyag gondos áttekintése, katalogizálása, bemutatása előtt rendeztek nekünk egy sóhajtásnyi, kedvcsináló tárlatot a Nemzeti Múzeumban, csak hogy könnyebben várjuk ki az időt júniusig.
Negyven kép mindössze, ennyi van a falakon. (És még a vetítők.) Néhány perc alatt körbejárható. A képek többsége a rajongók előtt jól ismert, itt van az első (rögtön elhíresült) munkája Trockijról (kicsit bemozdult a szovjetorosz emigráns), aztán a legutolsó kép Vietnamból, az akna előtti percekben, és köztük egy sorozat a polgárháborúból (A milicista halála és még az élete, többek között), egy a háborúból (normandiai partraszállás, tudjuk), Izrael és Pest. Most ennyi. (Ja, és Ingrid Bergman profilból, hátrahajtott fejjel, hogy el ne feledjük.) Éppen elég az örömhöz, hogy most már a miénk. A hazatérést egy kis magyarosítással is összeköthetnénk (Cápa Róbertet vagy Kapa Róbertet javaslom, esetleg visszamenthetnénk még az eredetiből az Endrét is), mindenesetre tudatosítsuk csak magunkban, hogy Capa végre a miénk, aztán jöhet a június.
