Elnyomottjaiból él ez az ország

– Szabad szájú a könyv, erős a nyelve, szlenges, olykor trágár a párbeszéd. Azt mondta, a gyerekek értik, de vajon a szülők is?

– Először is a 16+ korosztály azért már nem gyerek. Láttak, hallottak, tapasztaltak már egyet s mást. Ugye, mi szülők is voltunk valamikor 16 évesek...? Nem baj, ha a szülő tudja, mit olvas a kamasz gyereke, és mondjuk: beszélgetnek róla. Hogy mit is jelent bizonyos közegben a káromkodás, és milyen az élet? Magyarán nem félek a szülőktől. Jó fej szülőket képzelek magam elé, akik tudják, hogy van egy időszak az ember életében, amikor önmagát keresve autonóm felnőtté válik a gyerekből. Ez az időszak sok opponálással, kérdéssel jár, és a szülői értékek megkérdőjelezésével is. De van egy megnyugtató hírem, amit pszichológiai kutatások támasztanak alá, a gyerekek végül felnőttként visszatérnek a hozott értékekhez. A nyitottság pedig érték. A Carlo Párizsban a nyitottság könyve.

– A történet a Párizs nevű telepen játszódik, ahol Eiffel toronynak hívják a villanyoszlopot, amelyről lopják az áramot, ahol a rendőrök hasra ütve bírságolnak. A Carlo Párizsban akár dokumentumkönyv is lehetne, pedig ifjúsági regény. Vagy mindkettő?

– Rólam azért lehet tudni, hogy nem könyvtárban gyűjtöm az könyveimhez az anyagot. Sőt, nem is gyűjtök klasszikus értelemben anyagot, sokkal inkább abból merítek, amiben élek, amiben dolgozom. Az az igazság, hogy elvesztettem a hitemet a szocio-dokumentarizmusban, holott dokumentumfilmesként, szociálpszichológus indíttatásból is ezer szállal kötődöm a valóság megismerésének, és megmutatásának hagyományához. Minden nap azon dolgozom, hogy a kutató és a cselekvő, a dokumentáló és az aktív támogató, a megfigyelő és a partner-résztvevő egyensúlyát megteremtsem magamban. Lényeges, hogy a Carlo Párizsban a valósághoz sok szállal kötődő, és ilyen értelemben hiteles fikció.

– Az ön által alapított Van Helyed Alapítvány gyerekeiről, a Hétes-telepről vette a mintát a regényhez?

– Anyukám minden soromat rettegve olvassa, vajon, hol beszélek ki valami családi titkot. Hiába mondom, hogy az írás nagyon nem így működik. Az elmúlt húsz évben számtalan olyan helyen jártam – filmesként is, vagy mert segíteni hívtak – mint amilyen a Hétes-telep. Persze nekem ez az ózdi telep nagyon sokat jelent. Egy részem ott van, soha nem tagadnám meg az ott élőket, bármilyen is a sorsuk. Mély élményeket hagyott bennem az a világ, de soha nem írnék meg belőle egy az egyben semmit. A Carlo karaktereit is sok-sok figurából gyúrtam össze. A cselekmény pedig a képzelet műve, csak éppen olyan, mint a valóság.

– Néhány úttörő civil teszi a dolgát – ön is oktatási programot dolgozott ki az ózdi cigánygyerekek felzárkóztatása érdekében – , de a valóságban a rasszizmus, a szegénység mintha konzerválódott volna. Ráadásul Ózdon éppen az a Jobbik győzött, amelyik a leginkább kirekesztő párt a politikai palettán. Semmi sem változott?

– A szegénység és a rasszizmus konzerválása lett ennek az országnak a tőkéje. Ha nem kapna az állam az EU-tól arra rengeteg pénzt, hogy felszámolja a szegénységet és egy korszerű, befogadó társadalmat építsen, kis túlzással az egész ország éhen halna. Mert most bizony nem mindezek felszámolására megy a pénz, hanem struktúrák és intézmények fenntartására, amelyek paradox módon a nyomor és megkülönböztetés felszámolására, gombamód szaporodva nőnek ki a földből és mégsem arra szolgálnak. Pórázon tartott, cinkossá tett elnyomottjaiból él az ország.

– 2008-ban a Tarka Magyar civil mozgalom szóvivője volt. A politikusok felelősségére hívták fel a figyelmet, tüntetést szerveztek az erőszak és a kirekesztés ellen. Most a Carlo Párizsban könyvvel „tüntet”?

– Remélem persze, hogy a szó legjobb értelmében ki fog tűnni ez a könyv. Ugyanis azok, akik a fent említett ördögi köröket megszakíthatják, a gondolkodás és kérdezés szabadságát megtapasztaló fiatalok. Fiatalok, akik bárhol is születnek, nem elégednek meg, nem törődnek bele, nem hagyják magukat leuralni. Carlo Párizsban, mások Budapesten, megint mások bárhol a világban.