Elég a hazudozásból!
Lex katedra címmel közölt lapjuk írást a fapados professzorokról. A lényege: a sport és a művészet területén ki és miért érdemel(ne) egyetemi katedrát? (168 Óra, 2014. július 17.) Túl azon, hogy sokszínű véleményüket közreadják, néhány megjegyzést fűznék cikkükhöz személyes példám alapján.
Ahogy Ludassy Mária filozófiaprofesszor fogalmaz a „csereszabatos” elképzelésről, azzal ugyanúgy egyetértek, mint tudóstársa, Szelényi Iván megállapításával, már ami a hazai tudományos karriert illeti. Osztom a véleményét Bazsa Györgynek, aki vegyészként és az Országos Doktori Tanács elnökeként „minőségellenesnek” nevezi az egyetemi oktatók előmenetelét. Bazsa professzort van szerencsém személyesen is ismerni, immár négy évtizede. Tudom róla, hogy nem a „vakvilágba” beszél. Ugyanezt már nem mondhatom el Pósán László fideszes képviselőről, akit ugyancsak ismerek, de inkább pártkatonaként, mint felsőoktatás-szervezőt.
Bazsa György a közelmúltig hosszú időn át a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (MAB) elnöke volt, így talán nem az elfogultság mondatja velem, inkább neki hiszek: miért kell(ene) fellazítani az amúgy szigorú, de igazságos rendszert az egyetemi oktatók előmenetelében? (Az már szinte csak „természetes”, hogy a kormányhoz közel álló Professzorok Batthyány Köre szerint nincs abban semmi kivetnivaló, hogy doktori címek nélkül is lehessen egyetemeken oktatni, vezető pozíciókat betölteni. De akkor tisztelettel kérdezem a tudóstársaság elnökét, Náray-Szabó Gábort: miért nem neveznek ki engem legalább főiskolai tanárnak, aki minden tekintetben megfelelek az ezzel a címmel járó követelményeknek? Nem akadémikus szeretnék lenni, „csak” egy egyetemen (!) hatvanéves koromra elérni az engem megillető címet.)
Nem vitatva az akkreditációs szabályokat, csak arra lennék kíváncsi: eddigi tudományos munkám és oktatásom mellett olimpiai díjra vagy valamilyen művészeti címre is szükségem lenne még? És kinek kellene jelölnie? Anyaintézményemnek, a MOB-nak, netán az MMA-nak? Persze okafogyottá válnak kérdéseim, amennyiben a politikai lojalitás az egyetlen mérce. Attól tartok, ebben vesztes lennék, mert a teljesítményelvűséghez tartom magam. Ahogy írják: sem „kiskapus”, sem „fapados” professzor nem akarok lenni. Akkor inkább maradok „leharcolt” docens, akinek nem osztanak lapot.
Csak azon gondolkodom: ehhez a „megsemmisüléshez” miért kellett három egyetemi diploma, két idegen nyelv tudása és két doktori fokozat, könyvek és szakmai tanulmányok sora, ismeretterjesztő kiadványok tömkelege? Csak nem azért, mert ezek nélkül nem lehetne a nevem: senki!? Különösen akkor, amikor minden tudományos minősítés nélküli kollégáim hasonló beosztásban vannak, sőt már most vezetők, isten tudja, mi okból.
Ennyit a tudományos hazai életről és a tudományos kutatások fontosságáról.
Dr. Nagy Zoltán PhD,
a DRHE főiskola docense
