Éji dal a téli hegyen
Hollywoodnak nem kellett A nyomorultak. Két londoni producernek, Eric Fellnernek és Tim Bevannek viszont igen. A filmmusicalt a szintén brit Tom Hooper rendezte, aki A király beszédéért két éve Oscart nyert. A nyomorultak az idei Golden Globe-gálán három elismerést is besöpört: a legjobb musical lett, ebben a kategóriában a legjobb színésznek járó kitüntetést Hugh Jackman kapta Jean Valjean alakításáért, Anne Hathaway pedig Fantine szerepéért a legjobb női mellékszereplő díját vehette át. Hugh Jackmannel NÁVAI ANIKÓ készített interjút.
- Létezik bármi, amire Hugh Jackman nem alkalmas?
– Bele se kezdjünk!
- Azért kérdezem, mert A nyomorultak az első filmmusical, amelyben nem backupról, hanem a kamera előtt, élőben énekeltek a szereplők. Nagy kockázat volt?
– Csak akkor esett le a tantusz, amikor megnéztem a kész filmet. Mi van, ha közben valaki megbetegedett volna? Hiszen télen forgattunk Londonban, de Tom Hooper ragaszkodott ahhoz, hogy élőben énekeljünk. Ez a film majdnem olyan, mint egy opera. Tom ráadásul úgy gondolta: a legtöbb jelenetet közeliben veszi fel, hogy az érzelmek jobban átjöjjenek, és hiteles legyen az egész. Örültem ennek, bár ezzel mindannyiunk dolgát megnehezítette. Nem könnyű az éjszaka közepén kiállni egy hegytetőre, dalra fakadni, és hajnal háromig nyomni. De mindent megért, hogy élőben énekeltünk.
- Semmi kétség nem volt önben?
– Sosem hajtottam így szerepre. Nem hagytam békén Tom Hoopert. Még alá sem írta a szerződését, már hívogattam. Mondta is: öreg, nem gondolod, hogy kicsit korai? Nem, nem, muszáj dumálnunk! Akkor már hónapok óta tudtam, hogy enyém a szerep. Rengeteg időm volt felkészülni rá, de ez kevés. A forgatáson akkor és ott kell tökéletesnek lenni. Mindennap liftezett a gyomrom. Kicsit úgy éreztem magam, mint az Oscar-gálán: élő adásban sosem tudhatjuk, nem jön-e valamilyen gikszer. Azt hiszem, az segített át ezen, hogy a szívem tele volt hálával: életem legáhítottabb szerepét játszhattam. Az idegesség nem ronthatta el a teljesítményemet.
- Ebben a cinikus városban, Hollywoodban, ahol a legapróbb hibáért is kikezdik az embert, önről soha nem hallottam rosszat, és mindenki, aki valaha is forgatott önnel, azt mondja, Hugh Jackman hibátlan.
– Túlzás! Szétszórt vagyok. Mindent elfelejtek. Egy szöget sem tudok beverni. „Bűnlajstromomat” reggelig sorolhatnám, de ha a gyerekeimet kérdezné, ők még jövő ilyenkor is mondanák. A nyomorultak forgatása alatt nagyon elszúrtam egy próbát. Annyira, hogy Michel Schoenberg, a musical szerzője kiment a teremből, és bevágta az ajtót. Az volt az arcára írva: mit keres itt ez a pali, aki teljesen alkalmatlan? Aznap este azt mondtam a feleségemnek: talán túl nagy nekem ez a szerep. Tudja, mit válaszolt? Ugyan már, minden filmednél átmégy ezen. Persze ha úgy érzed, nem neked van megírva Jean Valjean figurája, nem szabad eljátszanod. Viszont nem szabad feladnod csak azért, mert többet vesz ki belőled, mint az összes eddigi szereped. Szedd össze magad, és csináld! Ez a szerep nemcsak lelkileg, fizikailag is sok energiámba került, és hihetetlenül igénybe vette a hangszálaimat. Minden egyes nap végén ólmos fáradtságot éreztem, s nagyon össze kellett szednem magam, hogy másnap újra tudjam kezdeni. Azt a rutint alakítottam ki, hogy esténként, mielőtt hazaindultam, meditáltam a lakókocsimban, otthon aztán meg sem szólaltam. Inhaláltam, hogy kíméljem a hangomat. Beültem a fotelba, és csak ültem. Keresztrejtvényt fejtettem. Addig sosem volt szokásom, azóta viszont megszállottan csinálom. Csak így tudtam kikapcsolni az agyamat.
- Ausztráliában musicalszínészként kezdte a pályáját. Az egész család ilyen muzikális?
– Én mindennap énekelek – ha csak tíz percet is –, amivel halálra idegesítem a családot. Dúdolok, hümmögök, már a zuhanyban kezdem. Mindig szól valami zene nálunk, csak közben mást énekelek. Ez idegesíti őket. Mostanában kaptam rá Jason Mrazra, akit eddig nem ismertem, szégyen ide, szégyen oda. A feleségem Streisand-rajongó. Otthon még a spájzban is Streisand szól.
- Fantine-t A nyomorultakban Anne Hathaway játssza. Amerikában először az ő anyukája énekelte ezt a szerepet.
– Anne és én ugyanahhoz az énektanárhoz járunk New Yorkban, a híres Joan Laderhez. Sokszor összefutottunk a lépcsőházban, ő éppen az óráról jött, én oda mentem, vagy fordítva. Annie-t jól ismerem. Tudtam, hogy isteni lesz. Tehetséges, gyönyörű a hangja. A pályán sok múlik az időzítésen, s ő pont most érett be erre a szerepre. Emlékszem az első próbára, még arra is, hogy Annie valamilyen kapucnis pólóban jött. Azt a dalt próbáltuk, amikor Fantine haldoklik. Ahogyan énekelt, folytak a könnyek az arcán. Az első napon. Mondtam is Tomnak: „Ha most nincs Annie-n ez a kapucnis ruha, és lefilmezed, ez egy Oscar.” Aztán az első forgatási napra abban a farmerdzsekiben érkezett Annie – kabalából –, amelyet az anyukája a darab 1985-ös előadásán viselt. Csodálatos lány. Mindent megérdemel.
- Jean Valjean megváltoztatja saját életét, miután kiszabadul a börtönből. Önnek volt valamilyen fordulópont az életében?
– Igen, amikor megismerkedtem a feleségemmel. Ő azóta is arra ösztönöz, hogy napról napra jobb ember legyek. Rengeteg önbizalmat ad azzal, hogy nem éri be semmivel, ami közepes, átlagos. Kegyetlenül őszinték vagyunk egymáshoz. Csak neki merem bevallani például a szorongásaimat és az önbizalomhiányomat. De a meditáció is megváltoztatott. Nem új dolog az életemben, húsz éve meditálok. A mesterem szerint a meditáció kiűzi az emberből a hamis gondolatokat. Lassú folyamat, ám ha rendszeresen csinálod, sokat segít. Észre sem veszed, és átalakulsz. Jobb, nyugodtabb, kedvesebb leszel. Remélem!
Egypercnyi világhír Budapesten:
