Egyszer

A film fiú főhőse utcazenész. Asztalnál meghalna, koncertpódiumon nemkülönben. (Amikor premier plánból ereszti ki a hangját, kicsit riaszt.) Igaz, persze kimaradtam a hajdani beatkultúrából, annak a gitáros-amatőr hullámaiból is. (Sok a hibám, egy ez a leltárból. Estig tudnám sorolni!)

A lány cseh bevándorló, nem vendégmunkás, hanem vendég-munkanélküli. (Alkalmi melók, újságárulás, aztán ugyanez rózsákkal, kis takarítás itt-ott. Pici fix se.) Feje körül némi, bolsevik legendák tagadásából szőtt, szakadt dicsfény: apja, a hegedűs öngyilkos lett a Csehszlovák Köztársaságban, mert nem bírta a szenvedést! Ugyanis reumát kapott. Ujjai nem mozogtak. Megtanította hát lányát zongorázni, bár akkor még nem tudta, milyen jól jön majd ez egyszer neki Dublinban, a forgatáson. Szóval megtanította, majd megölte önmagát. Tán a rendszer áldozataként tarthat igényt Csehországban egy emléktáblára. Is. Akár.

Így sodródnak össze a muzsikuslelkek, tegyük hozzá: már nem ironikusan beszélünk. Ők amúgy tényleg rokonszenvesek, bár az én igényeimhez képest túl gyakran énekelnek. Mindketten csonka családban küszködnek, magányosak és naivak, érzelmi hiányaik, szerelmi sérüléseik szinte szimmetrikusak. Egymásnak volnának teremtve?

A film javára írom, hogy a minimalista sztori végén nem kell meghallgatnunk a Nászindulót is, és a tanulság szintén elfér a markunkban.

Rokonszenves film, de nem különösebben érdekes. (Rendezte John Carney.)

Figyelmet érdemel viszont a környezet képe. Ez Írországnak a mobiltelefontalan, érdes peremvidéke. Itt laknak azok, akik – miután az ország szerencsésebb fele lenyalta a tejszínhabot az uniós tortáról – most rápöktek, mondván: a többiek itt ne nyomakodjanak! Nix közös alkotmány meg efféle. Mi már jóllaktunk.

S ez – minimum – az ír példa durva fonákja. Eddig nemigen láttuk, nemigen hallottuk hírét. Csak most az egyszer...

Bölcs István