Egy világpolgár orgonista

– Említette egyszer, a zenére való szüntelen rácsodálkozás kapcsán is úgy érzi: személyisége egy részében gyermek maradt. Számomra az orgona viszont komoly, „felnőtt” hangszer.

– Zenészcsaládban születtem: édesapám fuvolaművész, édesanyám nagybőgős, nagyapám karnagy-zeneszerző volt. Számomra az orgona mindig is „játék” volt. Fontosnak tartom, hogy a hangszerem játékos oldalát is megismerjék az emberek.

– A Baár-Madas Református Gimnáziumban érettségizett, a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolában zeneszerzést tanult. Komoly fiú rajzolódik elő.

– Annyi biztos: máig meghatározó, amit a zeneművészeti szakközép zeneszerzés szakán Fekete Győr István tanár úr a zenei gondolkodás kapcsán átadott.

– Civil értheti a lényegét?

– Igen: a zene lényegéhez kevés pusztán a hallás. A hangok közti eligazodáshoz előbb rendszerbe kell foglalni azokat. Úgy már a struktúrán belül halljuk őket, s annak szerkezetét átlátva le is jegyezhetők. Ahogy az így lejegyzett hangjegyek is hallhatók lesznek az értő fejében, és persze lejátszhatók.

– A strukturált zenei gondolkodásmód az élet más területein is megkönnyítheti a „közlekedést”?

– Még az orgonálás is segíti a komplexebb rendszerekben való gondolkodást. Az orgona ugyancsak összetett struktúra. Nem elég például csak a billentyűit megszólaltatni. A hangszíneket is ki kell választani. Ráadásul ugyanaz a mű más-más orgonán más feladatokat kíván az orgonistától.

– Vajon a honi publikum képzetében az orgona kikerült már a templomi hangszer kategóriából?

– Az orgona mint egyházi instrumentum akusztikájában, szimbolikájában is erős hatású volt a templomok falai között. Ám a hangszer kétezer éves történetéből csupán nyolcszáz, ezer év köthető szorosan az egyházi liturgiákhoz. Majd teret kaptak a koncerttermi orgonák is. Én nem hiszek az irányzatok kizárólagosságában.

– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona szakának végzőseként hallhatta a magyar fővárosban koncertezni a párizsi Notre-Dame-székesegyház orgonistáját, Olivier Latryt. Az élményt idézve mondta: addig nem is gondolta, hogy még a budapesti orgonákon is lehet kiválóan teljesíteni. Miként értelmezhető a sarkos megállapítás?

– Az orgonistalét kiszolgáltatott állapot. Énekes esetében egyénfüggő, mit hoz ki a hangjából. Az orgonista csak azokat a hangokat tudja kihozni a hangszeréből, amelyek benne vannak. Márpedig a magyar orgonák sorsa elég hányatott. Az orgonakultúra töretlen fejlődése társadalmi szinten is hosszú távú gazdasági, kulturális biztonságot feltételez. Voltak persze nálunk is átmeneti fellendülések, amikor nagyon szép hangszerek is épültek. De ezek megsemmisültek vagy átépítették őket. Utóbbi esetben is elveszítették eredeti karakterüket, értéküket. Olivier Latry budapesti fellépésein mégis megéreztem: aki évtizedekig olyan minőségű hangszeren játszik, mint a párizsi Notre-Dame orgonája, szinte bármilyen orgonából képes kikeresni, kihozni azt a hangot, amely legjobban hasonlít az ideálishoz. Ma már saját tapasztalatból is elmondhatom: miután magam is játszhattam fantasztikus orgonákon, a szerényebb hangszereken is másként tudok közlekedni.

– Olivier Latry hatására jelentkezett orgonaosztályába, a párizsi Conservatoire National Supérieur de Musique-ba. Az intézet hallgatójaként lett – tanulmányi szabadsága alatt – egy évre a Szapporó Hangversenyterem rezidens orgonistája. Japán muzsikus elől vette el a lehetőséget?

– A franciák által épített hangszert hagyományosan francia rezidensek szólaltatták meg, akik évente váltották egymást. Sok ajánlást kellett prezentálnom a párizsi konzervatóriumból, mire Szapporóban elfogadták: egy magyar megy hozzájuk. Az egyik ajánlásban tanárom Liszt Ferencet említette példaként, akit azért nem vettek fel a párizsi Conservatoire-ra, mert nem volt francia. A japánok megértették az üzenetét. Érkezésem után francia tolmácsot adtak mellém, s bár sok mindenhez alkalmazkodnom kellett, kivételezett helyzetbe kerültem. Persze elsősorban a rezidensi pozíció miatt, amit eleve nagyra becsülnek.

– Mivel jár a Szapporó Hangversenyterem orgonarezidensének kivételezettsége?

– Nemcsak sofőrrel, lakással, de például azzal is: elnézték, ha nem viseltem mindennap nyakkendőt. Nyilván bizonyos helyzetekben be kellett tartanom az etikettet: amikor a főpolgármesterrel vagy a császári család tagjaival találkoztam. Ám rengeteget tudtam gyakorolni, koncertezni, hatvan városban léptem fel. Sztárként kezeltek, de ez az orgona megbecsülését is mutatja.

– Nem próbált ott hosszabb távra gyökeret verni?

– A fél ves szapporói tél idején nagyon magányos tud lenni az ember. De máskor is hiányzott a lehetőség az „összekacsintásokra”, amelyekre csak európai együttesek, barátok látogatása adott alkalmat.

– Párizsban 2003-ban diplomázott. 2004-ben megnyerte a Grand Prix de Chartres Nemzetközi Orgonaverseny nagydíját és közönségdíját. Akkor elmondta: versenyen nem indul többet. Azóta lényegében – persze külföldi koncertek, időszakos külhoni tanítás mellett – itthon él. Vezeti a Zeneakadémia orgonatanszakát, részt vett a Müpa orgonájának megépítésében, máig a Müpa orgonaprogramjainak művészeti szerkesztője. Nyilvános megszólalásai szinte csak a szakmára vonatkoznak, mintha nem is érzékelné: létezik egy erősen hektikus Magyarország is – túl a muzsika hangjain.

– Magyarország mindig is hektikus volt. Úgy érzem, itt a többségre inkább a beletörődés jellemző, mint a törekvés a problémák megoldására. Pedig az ember csodálatos képessége, hogy maga választhat nézőpontot. Én rájöttem: a magam hivatásában nagyon sokat tehetek itthon. Még olyan lehetőségeim is vannak, amelyek Franciaországban nemigen adódnának. A Bach 24 című, a zeneszerző születésének 330. évfordulójára rendezett orgonahangverseny-sorozathoz hasonlót náluk nem lehetne megszervezni. Nincs ugyanis hasonló minőségű koncerttermi orgonájuk. A templomi hangszerekre pedig a templomi közönség hagyományai miatt nem lehetne hasonló programot „alapozni”.

– Tavaly ősszel vonult nyugdíjba tanári állásából a Notre-Dame orgonistájaként is ismert Philippe Lefebvre, akit ön követhet improvizációs tanárként a Conservatoire National orgonatanszékén. Az első nem francia állampolgárságú tanárként. Egyfajta kitüntetés?

– Igen. Az a legjobb benne, hogy így visszatérhetek második otthonomba, Párizsba, újabb gyökerekkel kötődhetem az ottani kultúrához is. Bármely világpolgár számára örömteli lehetőség.