Egy választás Magyarországon

Parti Nagy Lajos
Kossuth-díjas író
Nemcsak sejteni, de, túl csodaváráson, önlódításon, tudni is lehetett, hogy a hazám szavazó állampolgárainak majdnem fele az orbáni folytatást választja, Európa motorját, mely ugyan csak a kötelező rezsifaliújságon meg a köztévében duruzsol, de milyen jó hallgatni, pláne ha más nincs is, még a helyitémák vannak, s a parancs, hogy élni kell, amiért praktikusan nem is olyan nagy ár kórusban szotyolázni.

Éltetni, legalábbis nem véleményezni a király meztelenségét, a gátlástalan zsiványpopulizmust, egy hibbant Döbrögi meleg tenyerét, csókbarát kézfejét, az unió huszáros lenyúlásával kombinált kisunyizódást Európából, emellett a további leszakadást, elnyomorodást, alattvalói létet. Éltetni, hogy cserébe ne kapjon semmi mást, mint közmunkát, a további kivándorlás lehetőségét, gyerekei inas jövőjét, s azt, hogy láthatja, mindennek egy szűk tíz százalék, a vezér és klientúrája a kedvezményezettje. Igaz, kap még lózungokat, bőséges jelentést a saját rezsimegtakarításairól meg a permanens békeszabadságharc állásáról, inkluzíve a magyarok rút ellenségeiről.

Könnyen megvezették, a saját szemében való hitet, a látás bátorságát és képességét rég szétmaszatolták benne. A demokratikus ellenzéket se a kampányfelületek, se a közmédia közelébe nem engedték, igaz, oly nagyon nem is tudott igyekezni, az utolsó pillanatban állt össze, még azt se volt képes elhitetni magáról, hogy akarja a győzelmet, pedig négy év Fidesz-ámokfutás után muníciója bőven volt hozzá, tehetsége viszont csak annyira, amennyire országos kommunikációs csatornái, médiumai. Semennyire.

Ez a választás nem tegnap dőlt el. Orbán rezsimje a kétharmadjával már jó előre kierőszakolt egy olyan választási szisztémát, amelyben még tisztességes versenyfeltételek mellett is nehezen nyerhetett rajta kívül más. A biztonság kedvéért, amit éppen csalni kellett vagy kellett volna, azt hozzácsalta. Ha meglesz, ha nem, a Fidesz akaratából lesz, illetve nem lesz meg a kétharmad az elkövetkező órákban vagy napokban. Lényegében minden ezen akarat szerint történt eddig is. Magának rendezte el a csillagokat. „Szépen” – ahogy a miniszterelnök kifejezte magát.

Csodálkoznom nincs mit, csalódott, kétségbeesett nem tegnap éjjel lettem, apatikus sem, ez idővel múlni fog. Fogalmam nincs, mi lesz, semmi jóra nem számítok. Nem mindegy, hogy történt avagy sem, de akárhogy is, be kell látnom, egy kisebbséghez tartozom, az én, szerintem, leuralt, elszegényedett, elhülyített hazám tegnapi választóinak riasztóan nagy többsége két olyan, egymást jól kiegészítő pártra adta a voksát, amelyektől én viszolygok és félek.

Író vagyok, nem tudok nem erről az országról és lakóiról beszélni, hisz a nyelvük, az anyanyelvünk az anyagom. Ez nem változik meg, ez a közöm. Az élet megy tovább, jönnek a különféle túlélési narratívák, és ez természetes, már hétfőn reggel olvasom, hogy a Fidesz sosem bukott még ekkorát, hisz 2002-ben is többen szavaztak rá, mint most stb. stb. Hát igen, ha csak úgy nem. Éljen az örök talpunkra esés, amíg fel nem dobjuk.

Gábor György
vallásfilozófus
Elemzők a pártok hibáit keresik, kié az „ősbűn”. Egy társadalomtudós feladata más: megnézni, milyen országban is esett meg mindez. Hiszen önmagáról is dönt a választó, az ideálképéről, milyen országot szeretne.
A választók többsége olyat, amilyenről írt már Mikszáth, Ady, Móricz, mások is: kettészakadt országot. Nem Orbán szakított szét minket. Ő csupán felismerte a valódi Magyarországot, amelynek nagyobb része félfeudális, alig polgárosodott: a kisebbséget a modernitásban gondolkodók alkotják, akik igénylik a kritikai szellemet, akik nem dogmákban gondolkodnak. E két szemlélet már százötven éve meghatározó itt. Nem véletlen: Orbánék 2010-től elszántan támadták a modern társadalomtudományokat.

2014. április 6-án Magyarország a gazdák és a cselédség világát szavazta meg magának. Feudális, hűbéruralmi rendszert. Ahol nem számít a rátermettség, csak az, ki kapcsolódik a hűbérurakhoz. A korrupt gátlástalanok országát szavazták meg, azt, hogy „mindenki annyit ér, amennyije van”. Ahol nincs szolidaritás. Olyan tekintélyelvű, etatista országra adták voksukat, ahol a többség elfogadja, hogy irányítják és tucatembert nevelnek a gyerekéből állami ízléssel, ősklerikális szellemiségben. A racionalitás helyett az ösztönös indulatokra mondtak igent.

Jó lenne meglátni: ebben a rendszerben a politikai tehetség – amelyet Orbán Viktor képvisel – ötvöződik a totális gátlástalansággal. Erre van igénye a magyar társadalom többségének, ezt ismerte fel a Fidesz. És ma már a Jobbik is.

Négy ilyen év után buknia kellett volna Orbánnak és rendszerének. A balliberális Kormányváltók nem voltak gátlástalanok, „csak” tehetségtelenül dolgoztak. Legnagyobb hibájuk, hogy átpolitizálták a civil szférát, ezzel megszüntették a civil hátországot, egyebek mellett a Millát. Ez a vereség a balliberális értelmiség és a balliberális média kudarca is. Az értelmiségi szalonokban, szerkesztőségekben azt hiszik, ők mindent jól ismernek. Valójában nem látják, milyen Magyarország igazi arca.

Sajnos rossz üzenet, hogy a parlamentben most azok képviselhetik a baloldalt, akik már kétszer is megbuktak. A nép nem leváltható. Ugyanakkor teljesen új értelmiségi és politikai garnitúrára van szükség, új sajtógondolkodásra és a civilek megerősítésére.

Mohácsi János
színházrendező
Nagyon szép reggelem van. Az elmúlt négy év miatt tegnap, április 6-án barátaimmal elküldtük a kormányzó garnitúrát a francba. Más kérdés, miként, miként nem szavaztak véreim, a többi magyarok. De arra nem lehetek tekintettel, nem fogok miattuk a kardomba dőlni. Az nagy kár persze, hogy az ellenzék összességében ennyire felkészületlen volt. Ám attól még nem állok politikusnak, ahogy a vízszerelést sem tanulom ki, ha a szaki elfuserálja a csapot. Különben meg éltünk mi rosszabbul is. Aki már 1989 előtt felnőtt volt, tudja, miről beszélek. Ha meg úgy fordulnak a dolgok, hogy még annál is rosszabb lesz, elhúzunk innen oda, ahová a kormányt is küldtük.

Radó Péter
oktatáspolitikai szakértő
Nyilvánvaló, az ország kétharmada egy államkonzervatív és egy szélsőjobboldali pártra szavazott. A választók döntésében azonban aligha voltak meghatározók a racionális elemek. A történteket inkább hitbéli, vallási okok magyarázhatják: mindenekfelett a mindenható állam illúziójába és egy csalhatatlan vezérbe vetett rendíthetetlen remény, amely fátylat von a valóság elé. Hiszen ha másként lenne, a választók nem szavaztak volna a további elszegényedésre, a közszolgáltatások színvonalának romlására, a kivándorlásra, arra, hogy Magyarország el- és leszakadjon Európától. Ha másként lenne, legfőképpen nem szavaztak volna saját szabadságuk feladására.

Most azonban úgy tűnik: Orbánék államkonzervatív rendszere nem csupán epizód lesz a magyar történelemben. Mélyen beleivódhat életünk legrejtettebb rétegeibe is. Személyesen tragédiaként élem meg, hogy az elmúlt négy év lidércnyomása stabil valósággá válik. De hát ezt alapozta meg az is: a baloldal képtelen volt arra, hogy leszámoljon saját démonjaival, és hiteles alternatív jövőképet kínáljon. Lényegében ugyanazok és ugyanúgy próbálták a politika felszínén tartani magukat, akik négy éve már belefutottak egy jókora vereségbe.

Felcsuti Péter
közgazdász
Jóval a választás előtt írtam arról: a „kormányváltó” demokratikus ellenzéknek – ha sikerrel akar szembeszállni az Orbán-rezsim demagógiájával – fel kell számolnia azt a politikai, intellektuális és erkölcsi deficitet, amely mind a mai napig terheli. A mostani súlyos vereségnek egyetlen haszna: a baloldal vezető politikusai szembenézhetnek ezzel a deficittel. Tudomásul kell venni: amíg ezt a deficitet le nem dolgozzák, nincs lehetőség a választók hiteles megszólítására.

Elképzelhető, az Orbán-rendszer egyszer csak valóban összeroskad a saját súlya alatt. De a baloldal nem várhatja, hogy egyszer majd magától az ölébe hullik a hatalom. A választási eredmény okán van feladatuk a baloldali-liberális véleményformálóknak, újságíróknak, értelmiségieknek is. A politikusok végül is azt képviselik, amit a szellemi holdudvar összehoz. El kell gondolkodni azon, mitől és miért kevés ez a szellemi teljesítmény.

A véleményformálók sem adtak kielégítő választ arra, miben vallott kudarcot a magyarországi kapitalizmus és a liberális demokrácia. Nem tudták megfelelően értelmezni és értékelni az elmúlt húsz évet. A Simon-ügy akár szimbolikus is lehet, de ennél is fontosabb, hogy a baloldalnak nincsen válasza arra: mit jelent az, hogy a liberális kapitalizmus az egész világon, így az Európai Unióban is válságjeleket mutat? Hiteltelen és kevés azt mondani: ami az unióban történik, az jó, amit Orbán akar, az rossz, a balliberális ellenzék a fejlett Nyugat, Orbán az avítt Kelet képviselője, mi vagyunk a progresszió, ők a visszahúzó erő. Sokkal árnyaltabb válaszokra van szükség.

Fischer Ádám
Kossuth-díjas karmester
Méray Tibor író minap úgy nyilatkozott: Magyarországon azoknak kell dönteniük sorsuk alakulásáról, akik ott élnek. Tény, én külföldön élek, amire azt lehet mondani: ne szóljak bele a történésekbe. Másrészt a távolság megadja a szélesebb rálátás lehetőségét. És a legkínosabb, ami innen is látszik: a szélsőjobb erősödése. Az MDF, majd az üresen maradt politikai terébe beépülő Fidesz politikusai huszonöt éve elmulasztják, hogy odacsapjanak a szélsőjobbra. Sőt, Lenin szavajárását idézve: „hasznos idiótákként” próbálják használni őket. Tűrik és bátorítják a rasszistákat, antiszemitákat. Szalonképtelen vagy éppen megvetendő eszméiket is bocsánatos bűnnek tekintették, ha azok mellé „igazi” nemzeti érzéseket is társítottak. Persze az is valószínű, a valóban mérsékelt jobboldali szavazók még fel sem fogták, hogy politikai képviselőik kiengedték a szellemet a palackból.

A következő negyed évszázadban a jobboldali szélsőség meghatározóan jelen lesz Magyarországon. Így a jogvédő szervezeteknek – mint például a Helsinki Bizottságnak, amelynek vezetőségi tagja vagyok – megszaporodnak majd a feladatai. Mert az emberi jog – nem a többségtől függ. Más kérdés, milyen lesz a viszonyunk Európához ebben az új helyzetben. Sok múlik az európai parlamenti választáson is. A jövőt illetően intő jel a Paks kapcsán kötött szerződés az oroszokkal. A nagyberuházással kapcsolatban csak egy dolog biztos: a végén sokkal többe kerül minden. Magyarországot az oroszok adósságcsapdájába így belevinni – történelmi bűn. Fontos lenne, hogy előbukkanjon az a civil kurázsi, amely időben semmissé teheti ezt a szégyenletes és az egész ország szempontjából önveszélyes kontraktust.

Vásárhelyi Mária
szociológus
Szerintem nem a Fidesz győzött: a demokratikus erők szenvedtek megsemmisítő vereséget. Nagyobbat, mint 2010-ben. Akkor ugyanis még sok mindent lehetett gondolni, ám a helyzet lényegesen megváltozott az elmúlt négy évben. Úgy értem: romlott. Persze könnyű most okosnak lenni, bírálni a Kormányváltókat! Ám akkor sincs mit szépíteni: az öt szövetséges pártnak soha nem volt közös akarata. Hosszú ideig fontosabb volt nekik, miként támadják egymást, mint az, hogy közös programot kidolgozzanak.

A választók mostani döntése nem az elmúlt négy esztendő, hanem az eltelt huszonnégy év eredménye. Végül is a többségnek mindegy, ki irányít. Nem olvasnak, nem utaznak, fogalmuk sincs, mi van a világban. Ahogyan a baloldali értelmiségnek meg arról nincs ismerete, hogyan élnek az emberek Magyarországon. Ugyanaz a társadalmi kilátástalanság hozta föl 2014-re a Jobbikot, mint 2010-re a Fideszt. A baloldal nem nyújt perspektívát, a magyarok többsége nem érti, ha jogállamról, demokráciáról beszélnek neki.

Másfelől: komoly országban ilyenkor lemondanak azok, akik „kormányváltóként” jelentősen kikapnak. Mesterházy Attilának elsőként kellene kijelentenie: átadja pártbeli hatalmát a körülötte lévőkkel együtt. Eddig nem tették. A baloldalnak viszont egyetlen esélye, hogy a nulláról újraépítse magát és szavazótáborát. Amíg a jelenlegi politikusaik ezt nem látják be, addig reménytelen újragondolni a célokat. Addig eszükbe sem jutnak a valódi kérdések, sem maga a magyar valóság.

Kulka János
Kossuth-díjas színművész
Nem értem, mitől van az, hogy majd kétmillió embernek megfelel az Orbán-rendszer. Holott én nemigen találkozom ennek a rendszernek a kedvezményezettjeivel. Valamiféle csodavárás lehet emögött, talán már nem
akarnak többet csalódni, és adnak még négy év esélyt ennek a kormánynak, mert elsősorban nyugalomra vágynak. Még döbbenetesebb: 960 ezren a Jobbikra szavaztak. Nem sorolom magam sehová, de azért átgondolom, mit nem tettünk jól mi, akik a demokrácia elkötelezettjeiként az Orbán-kormány ellenzékének tartjuk magunkat. Bevallom, én sem jó kedvvel szavaztam.

Ez csapda: nem állt össze egy olyan politikai erő, amely valóban képes lett volna leváltani a kormányt. Egyébként az elmúlt négy évben gondolkodtam azon: engedek a csábításnak, és politikai színtérre állok. Ám hamar rájöttem: ez rossz színház csapnivaló színészekkel. Az én színházam ennél többet ér. Azt gondolom, az előzőnél nem lesz rosszabb a következő négy év.

Nem kellene elfásulni, belesüppedni az elkeseredésbe. Nem kell elhinni, hogy ez Magyarország. Meggyőződésem, létezik egy szabadabb, igazságosabb, esélyegyenlőbb Magyarország. Csak még meg kell érte dolgozni. És remélem, a „kampányszínháznak” titulált társulatok és teátrumok továbbra is arról beszélnek majd, ami körülöttünk van.

Vekerdy Tamás
pszichológus, író
Ami vasárnap történt, azt mi hoztuk össze magunknak. Az úgynevezett ellenoldalon nem láttunk elég emberi arcot, egyéniséget sem. Nem láttuk a háttérben az árnyékkormányt, amelynek összetétele sugallhatta volna, mit tesznek, ha hatalomra kerülnek. Másrészt: míg a kormányoldalon a jogállami kereteket teljesen szétfeszítő, nagyszabású választási szervezést láttunk, az ellenzék oldalán ennek nyoma sem volt. Miért? Elkeseredett értelmiségiek hajlanak arra, hogy a választót hibáztassák mindenért. Benne fedezzék fel a szabadságvágy hiányát. De vajon honnan tudhatjuk, hogy akik most nem mentek el, kicsodák és mit is gondolnak? Esetleg azt mondták, nem látják a reális alternatívát. Szerintem már most, azonnal el kell kezdeni a tisztázó beszélgetést és szervezést azért, hogy világosan lássuk, miként politizál majd az ellenzék. Legelőször is arcok kellenek, hiteles arcok. És jó lenne, ha nem kellene érdemben foglalkoznom a politika ügyeivel. Ha azok intéznék az ügyeket, akiknek ez a szakmájuk.

Szeretnék végre olyan országban élni, ahol nem ismerem pontosan – hacsak nem vagyok érdeklődő vagy politikafüggő – a miniszterelnök nevét, ahogy holland barátaimnál tapasztalom. Ők is csak hozzávetőleg tudják a kormányfő nevét, mert szinte mindegy, ki viszi a napi ügyeket, a demokrácia intézményei stabilak.

Ludassy Mária
Széchenyi-díjas filozófiatörténész
Mint a hajdani demokratikus ellenzék tagja, a liberális értelmiség felelősségét firtatnám, amiért nem alakult ki a magyar választópolgárok demokráciatudata, demokrácia iránti elkötelezettsége. Mivel a rendszerváltás az emberi jogok, a vallás- és gondolatszabadság terén beteljesítette minden álmunkat, az eufóriában elfeledkeztünk arról: a gazdasági életben milyen iszonyú pusztítással jár, ha felszámolnak minden gazdaságtalan termelési ágazatot, nem eurokonform termelési struktúrát. S csak később kezdtünk csodálkozni azon: a rendszerváltás valódi vesztesei milyen érzéketlenek a liberális alkotmány, a parlamentáris demokrácia értékei iránt. Olybá tűnik: nemcsak a jobboldali pártok vezetői tekintik magukat a magyar nép természetes urainak, hanem a nép is így tekinti őket.

Különben nehéz lenne megmagyarázni, a nagyságrendileg nem nagyon különböző Simon- kontra Rogán-ügy kapcsán miért csak az első esetben tűnik természetesnek a bilincs és a visszamenőleges hatályú fizetésmegvonás. Ezer lőtt fácán egy szocialista képviselő kapcsán kiváltaná a népharagot – nem csak az állatvédőktől –, ugyanezt „az annyit is ér” képviselője esetében megértő mosoly kíséri. A negyven éve a dohányboltja pultja mögött üldögélő trafikos már nem fog forradalmat csinálni, a kisemmizett földhasználók meg egyenként elszigeteltek, ha haragjuk hajlamosítaná is őket a kasza kiegyenesítésére.

Az Orbán-kormány teljesítménye machiavellizmusból ötös – ezt Lánczi András nyugtázhatja.

A külső és belső ellenségre mutogatás pedig mindig bejön – bár szerintem ebben a Jobbik eredményesebb, amit a húsz százaléknál is több, majdnem egymillió szavazó is bizonyít.

Keserűen veszem tudomásul: a felvilágosodás filozófiájával való foglalkozás – unalmas filológiai feladat helyett, amint az szabad országban természetes lenne – ismét a szellemi szabadságharc része lehet, ahogyan 1968 és 1988 között. S amíg be nem tiltják a felvilágosodást – amire azért látok némi esélyt –, erről fogok írni. Azért remélem, nem szamizdatban.

Falus Ferenc
főorvos, egészségpolitikus
Magyarország megbukott a vizsgán. Nem biztos, hogy egyhamar lesz utóvizsga. A tavaly augusztusi események óta érzékelhetővé vált: az ellenzék győzelmébe vetett hit nem növekszik, a pénzügyi támogatások apadtak. A köztársaság legfeljebb ha félmillió embernek volt fontos. Súlyos vereséget szenvedtünk. Antidemokratikus és náci eszméket támogató ország lettünk, melynek választópolgárai legitimálták mindazt, amit az elmúlt választási ciklusban a kormányzó pártszövetség meghatalmazásuk nélkül elkövetett. További korlátlan felhatalmazást adtak a Vezérnek.

Az elmúlt négy év tendenciái folytatódnak majd. A megtévesztett emberek egyszer még szégyenkezni kényszerülnek. Nem oly soká a Fidesz gazdasági kiválasztottjai is megérzik majd: az erőszakkal megszerzett tulajdont működtetni kell, ami működő piac nélkül nem megy. Itt viszont csak európai uniós fejlesztési pénzek vannak, minden egyéb pang.

Az ellenzéknek egységessé, kormányzóképessé és mindenekelőtt hitelessé kell válnia. Amelynek győzelmében hinni lehet. Amelyet munkával, ésszel, pénzzel érdemes támogatni. Amellyel érdemes és lehet demokratikus körülmények között együttműködni. Amely a segítő szándékot elfogadja.

Grecsó Krisztián
író
Annyi mindenről lehetne beszélni, ekézni, joggal és/vagy indulatból a választást, a győzteseket, de a csalódást, a gyönge baloldali szereplést inkább önvizsgálattal érdemes kezelni. Nyelni egy nagyot, és, akárhogy is, de gratulálni a győzteseknek. Mindenekelőtt azon kell gondolkodni, miért nem tud a demokratikus ellenzék és az értelmiség választ adni ezekre a jól ismert, populista retorikai fogásokra. Miért nem láttat hatékonyan más módokat, mint ahogy a magát jobboldaliként definiáló kormány a gazdasági, pénz- és kulturális ügyeket intézi. És mi, értelmiségiek miért nem találjuk a helyünket, hangunkat, hogyan lettünk félig-meddig – vagy tán egészen – azokká a meddő fanyalgókká, akiknek a jobboldali véleményformálók már évekkel ezelőtt látni, láttatni akartak minket.

Szelényi Iván
Széchenyi-díjas szociológus
Bejött a papírforma, a legtöbb közvélemény-kutató ezt a választási eredményt jelezte előre. Bár a Fidesz-kétharmad még most sincs kőbe vésve, mégis szinte biztosnak tűnik. A Kormányváltók 26 százalékos országos listás szereplése tűrhető, igaz, az egyéni körzetekben komoly gondjaik adódtak. Csak tíz helyet szereztek, de még azokat is rendkívül szoros versenyben. Különben a részvétel is gyengécske volt, a közvélemény kiábrándult a politikai osztályból. Ezt mutatja a Jobbik húsz százaléka és az LMP bejutása. A két nagy pártra a népességnek még a fele sem szavazott.

Semmi meglepő nincs az eredményben, régóta világos volt, kormányváltásra nincs esély. Csak a kétharmad volt kérdéses. Az a vélekedés, hogy az emberek nem merik megmondani a közvélemény-kutatóknak a pártpreferenciájukat, a Kormányváltók önhitegetése volt. Azt nyilván nem állíthatták, hogy elveszítik a választást.

Számomra Bajnai Gordon és Szabó Tímea helyzetértékelése szimpatikus, akik szerint az ellenzéknek nem volt vonzó programja. Bár Gyurcsány azt mondja, ne keressék a hibát a baloldalban, sajnos muszáj lesz: nem lehet ugyanis elképzelni egy olyan választási rendszert, amelyben a baloldal ezt a Fideszt le tudta volna győzni. Nyilván a média is szerepet játszott, de azért van baloldali sajtó is, amely sok emberhez eljut. Ebből a szempontból nincs monopóliuma a Fidesznek, legfeljebb hegemóniája. És azt nem lehet kizárólag médiafölénnyel magyarázni, hogy a Fidesz majdnem húsz százalékkal előzte meg a Kormányváltókat.

Trencsényi László
a Magyar Pedagógiai Társaság ügyvezető elnöke
Már a választás előtti napon rossz érzésem volt egy szakmai konferencián, ahol tudós kollégáim éles elmével elemezték az oktatásügyben bekövetkezett folyamatokat. Majd szót kért egy pedagógus. Azzal kezdte: bár csak egyszerű tanárember, azt még ő is látja, hogyan romlik a „gyerekanyag”, és a rendszerváltással behozták Magyarországra a csúnya liberális pedagógiai módszereket. Azóta pedig eszköztelen a pedagógus, s bizony szükség lenne olyan egységes rendszerre, amely rendet tesz a sok rossz gyerek és a sok engedetlen szülő között. Még az is kiderült róla, szakszervezeti aktivista, tehát nem hord nemzetiszínű alsónadrágot, hanem európai módon öltözött fel. Ekkor megértettem valamit abból, hogyan tudta a Fidesz–KDNP a magyar vidéket megszerezni magának.

Az a vidéki voksolt a kormánypártra, aki látta a televízióban a felújított Erkel Színházat és a felújított Zeneakadémiát. De az életvitelébe már nem tartozik bele, hogy el is jusson ezekbe az intézményekbe. Azok szavaztak a kormányra, akik a PISA-felmérés szövegértési feladatában jócskán ötszáz pont alatt teljesítenének.

És az a pedagógus is a Fideszre szavazott, aki örült annak, hogy megszabadult a 16 éves vagy akár fiatalabb rossz gyerektől. Aki örül, hogy rendőrrel elvitetheti a kezelhetetlen diákot, így kevesebb a dolga vele. Ez is szövegértési probléma. De – a pedagógusi hitvallásom szerint – én továbbra is szolidáris vagyok azokkal, akik fával fűtenek és gondot okoz számukra gyerekük iskoláztatása.

Heller Ágnes
Széchenyi-díjas filozófus
Ma is Horthy és Kádár Magyarországán élünk. Az emberekre sokkal erősebben hat a szociális és a nacionalista demagógia, mint hogy önálló ítéletalkotásra képesek legyenek. Mindegyik kormány vétkes ebben, amely a rendszerváltás után kormányozta ezt a népet. Semmit sem tettek azért, hogy a szabadság intézményeinek kiépülése után a szabadság szelleme is megformálódjon. És az eredmény riasztó: Európa szégyenpadjára kerülünk. Oroszország és Törökország felé haladunk, még Romániában is jobb állapotban van a demokrácia.

Az ellenzék politikusai nem álltak a helyzet magaslatán. Miközben olyan kérdéseken vitatkoztak, ki legyen a még nem is létező kormány nem létező miniszterelnöke, a Fidesz lassan, de szisztematikusan készült. Persze a választási törvény önmagában lehetetlen feladat elé állította az ellenzéket. Nem volt nagy játékterük. Vannak kiváló politikusok, akik ezzel is megbirkóznak, a hátrányt előnyre tudják fordítani. Ők erre nem voltak képesek.
Orbán a beszédében azzal dicsekedett: a magyar Európa legegységesebb nemzete. Nos, az egységről csak annyit: a szavazók negyven százalékáról nem tudhatunk semmit, tekintve, hogy el sem mentek szavazni. Milyen egységről beszél Orbán? A Fidesz egységéről? Abban igaza van.

A választás mellbevágó tapasztalata a Jobbik fokozatos, választásról választásra haladó erősödése.

A Jobbik nem egyszerűen szélsőjobboldali párt. Kelet-európai megfelelője az Arany Hajnal nevű görög mozgalom, amely Európa-szerte aggodalmat kelt. Ez tovább rontja a magyar helyzetet és a rólunk alkotott összképet. Nem éppen biztató, ha az ellenzék jókora része radikális jobboldali, nem pedig liberális vagy baloldali párt. Hatalomra pillanatnyilag talán nem kerülnek, de nem tudjuk, mit hoz a jövő. Az a jövő, amely igen sötétnek látszik. Valószínűleg a kíméletlen Fidesz-hatalom attól a szabadságtól is megfoszt minket, amelyet eddig birtokoltunk. Sokan stabilizációt, konszolidációt emlegetnek. Nem számítok ilyesmire. Orbántól ez alkatilag idegen. Sötét évek várhatnak ránk.

Fleck Zoltán
jogszociológus
Súlyos helyzetben van a társadalom. Bizonyíték rá a részvétel is. Nem az ellenzék hibája, hogy nem tudta mozgósítani a választókat, a passzivitásnak mélyebb gyökerei lehetnek. A kormány lerombolta a klasszikus, nyugati civilizációs jogállami szerkezetet, a differenciáltabb társadalmi modellt, az egyetemek és a kultúrák autonómiáit. Olyan elvi magatartásformákat igyekezett megsemmisíteni, mint a konszenzusra való törekvés, az együttműködés. Ezeket nem értékeli annyira a magyar, mint egy nyugati társadalom. A rombolást nem ellensúlyozza, hogy a többség kineveti a felcsúti stadion monumentalitását. Ismerős, hiszen egész Kelet-Európára jellemző a megalománia, vonzó az erő az itt élőknek.

Hosszabb távon tartósan, korszakot meghatározóan szilárdul meg, intézményesül a keleti arcunk, ami eltűri az autoriter hatalomgyakorlást, az autonómiák leépítését. Az elmúlt négy évben kiépült rendszernek megvannak a szövetségesei, működtetni viszonylag könnyű lesz.

A baloldalnak új alapokkal kell kezdenie, eldöntenie, milyen arcokkal, programmal akarja folytatni. A mostani eredmény sokkal nagyobb pofon, mint a négy évvel ezelőtti. Nem arról van szó, hogy a korrupt, kormányozni nem tudó baloldallal szemben állt kétharmadnyi szavazat. Hanem arról: bár a szavazók ismerték a regnáló jobboldali figurákat, megszavazták őket még egyszer. Ha ebből nem tanul a baloldal, akkor nem újabb négy év, hanem többgenerációs korszak áll előttünk.

Petőcz György
újságíró
Szomorú, hogy igazolódott a korábbi sejtésem: a parlamentben ismét a cinikus hatalommánia lesz az úr, valamint újra tényező a szociális elkeseredettségre, frusztrációra építő populista radikalizmus. Ami meglepő: a baloldalnak nem lesz igazi hídfőállása az Országgyűlésben. Egy olyan kormányváltó amalgám került a parlamentbe, amelynek tagjai eddig sem tudtak mit kezdeni egymással, és most sem tudják, együtt maradjanak-e vagy szétváljanak.

Az egyetlen pozitívum: a kampány vége felé Bajnai Gordon mintha kilépett volna az általa létrehozott think-thank kalodájából, és elmozdult a társadalomban való államférfiúi gondolkodás, magatartás felé. Mivel a parlamenti lehetőségek szűkülnek, nyilván felvetődik: a baloldal induljon el a mozgalmiság felé. Csakhogy ebben nincs tapasztalatuk, eddig mindig befelé fordultak: az értelmiségi kapcsolatokra és a kamarillaharcra koncentráltak.

Jövőben a fő kérdés a szélsőjobb megfékezése lesz. Tartok attól, megint a régi séma kerül elő: azért, hogy a Fidesz kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából, engedményeket tesz a szélsőjobb frazeológiájának. Így pusztán logikájában – és ennél jobban ne feszítsük az analógia kereteit – megismétlődhet mindaz, ami az 1920-30-as években történt.

Péter Vladimir
Munkácsy-díjas
ötvös- és szobrászművész
Nem állítom, hogy más végeredményt vártam. A helyzet a tehetségtelenek és a fajankók lökdösődésének az eredménye, és itt a teljes politikai garnitúrára gondolok. De azt a mocskot, amit a fajankók ránk engedtek, nekik kéne elpucolni, vagy közösen fulladunk bele.

Az alacsony részvétel, a választási körzetek átszabása, a jobboldal médiatúlsúlya és egyéb szempontok csupán technikai részletek, amelyek az eredmény szempontjából nem döntőek. A választás nem ezeken a feltételeken múlt. Más körülmények között is a jelenlegi helyzet alakult volna ki. Mert a tartalom a lényeg. Csak azok reménykedtek, akik túl közelről nézték az egész folyamatot és a választást magát. Az eredmény nagyon is tükrözi az ország higiénés állapotát, amelynek az ellenzék is a része, attól semmiképp nem elválasztható.

Sokan addig játszottak a tűzzel, amíg fellobbant. Kergették azokat a mocskos eszméket és ideológiákat, amelyekről úgy hitték, kordában tarthatók, irányíthatók és használhatók. Pedig azok nagyon más súlycsoportba tartoznak, állandó tiltás és kontroll alatt kellene tartani őket. Ezt a fajankóknak tudniuk kellene. Ezt a levest ők főzték, rájuk büdösödött, ezt nekik kell valahogy kiszellőztetni és kitakarítani. Ezért most magukra vessenek. Amúgy azért nem mondok jobboldalt, mert ez egy eklektikus, ideológia nélküli focista társaság. Nem is tudják, mit jelent jobboldalinak lenni.

Hisz az egy működésképes világnézet, amellyel nem kötelező egyetérteni, de együtt lehet élni vele. Ők viszont, mondom, egyszerűen fajankók.

Kálmán László
nyelvész
Voltaképpen már a rendszerváltás óta gyanakodva figyelik egymást az emberek, akár a buszon is: „Vajon ő is rájuk szavazott?” Április 6. után, ha gyanakodva körülnézünk, gondoljunk arra, hogy csak a szavazásra jogosultak 60 százalékának a 44 százaléka voksolt a Fideszre, vagyis minden negyedik ember. Tehát nem a többség vált jobboldalivá, ne gyanakodjunk rájuk feleslegesen.

Másrészt: biztosra veszem, hogy a Fidesz megkörnyékezi majd az ellenzéki parlamenti pártokat, és most nemcsak az LMP-re gondolok, hanem a balliberális csoportokra is. Mondjuk, engedményeket adhat nekik valamiben. Csakhogy aki hagyja magát elcsábítani, annak vége is azonnal, Orbán bedarálja. Mert ez a célja. Óriási annak a veszélye, hogy a Fidesz meg akarja teremteni az „őfelsége ellenzéke” szerepkörét is.

Van számomra harmadik tanulság is: nem szabad vakon összefogni. Elsősorban egy vízióra van szükség a jövőről, és azzal tilos összebútorozni, aki nem hajlandó alárendelni magát a közös víziónak, a közös tartalmaknak. A kényszerből való összefogás ára ugyanis megfizethetetlen.

Krémer Ferenc
szociológus
Igazság szerint másra számítottam. Én valóban hittem abban, hogy van az emberekben valami – nevezzük így – demokrácia utáni vágy, amely az orbáni uralmat megtöri. De úgy tűnik, másra van szükségük. Nem hibáztatok ezért senkit, ez csupán ténymegállapítás. Sőt, kiderült, én tévedtem. A helyzet nem olyan, mint amilyennek ítéltem.

Orbánék az adott szituációhoz szabták a választási törvényt, miközben oly módon irányították az állam intézményeit, hogy csak nekik maradjon lehetőségük. Ez dörzsölt gazemberség. Amit korábban mondtam, megismétlem: vegyük már észre, ez valódi diktatúra. Hogy változás legyen, ahhoz olyan sokkhatásnak kellene érnie Magyarországot, mint Németországot vagy Japánt a világháború végén. Olyan sokkhatásnak, amely totálisan kizárja még a lehetőséget is, hogy az Orbánhoz hasonló figurák a társadalomra rátelepedjenek. Enélkül ma már nem fog menni.

Amúgy a Kormányváltók hibát hibára halmoztak, tehetetlennek tűntek. És ez most a választás után is folytatódik: fogalmuk sincsen arról, mit csináljanak. Pedig az LMP példája bizonyítja, ha van politikai erő – bármilyen kicsi is –, amely egy árnyalatnyira is következetes, kész kiállni magáért, azt a választó azonnal jutalmazza. A koncepciók, amelyekkel az Együtt–PM, az MSZP vagy a DK közelített a megoldáshoz, alkalmatlanok. Újra kell gondolni mindent. Ha Orbán örökösen harcot provokál, vállalni kell a harcot. Vagy a szolgaságot. Ez ilyen egyszerű. A szabadságért most újra meg kell küzdeni.

Iványi Gábor
metodista lelkész
Az eszemmel erre számítottam, a szívemben viszont reméltem, szorosabb lesz az eredmény. Igaz, az „erős ember” testére szabott választási törvény, a tökéletesen ellenőrzött médiapiac, az átszabott parlamenti működés ismeretében valóban csoda lett volna a győzelem. Az megfejtésre vár: azok után, hogy nincs társadalmi réteg, amelynek önérzetébe, érdekeibe a Fidesz bele ne taposott volna, mégis ilyen eredmény született.
A Kormányváltók nem álltak a helyzet magaslatán. Néhány héttel a választás előtt összefogni úgy, hogy mindvégig látszik, az egész szerkezet nyikorog és csikorog, könnyelműség volt. Szinte jelképes az esztergomi példa: négy évvel Meggyes Tamás polgármester elképesztő ámokfutása után, amikor a város úgy néz ki, mintha most ért volna véget a második világháború, toronymagasan győzhet a Fidesz. Azt mondják, a problémát ellenzéki oldalon a „régi arcok” jelentették. De hát kevesen vannak olyan régóta a parlamentben, mint Orbán Viktor vagy Kövér László.

Iszonyatosan erős lett a Jobbik, szomorúan kell mondanunk, hogy egyre inkább ebbe az irányba sodródik a mi országunk. Ettől nem vagyok boldog. De semmi nem tart örökké. Nemrég felajánlásból szereztünk egy borjút, és abból ételt főztünk valahol szegény embereknek. Miközben a levest kanalazták és a térség gondjairól beszélgettek, sűrűn mondták, majd megoldja ezt a Fidesz. Ez egyfajta delej, varázslat, melyből az ébredés nehéz. De azért eljön. Amit eddig csináltunk, arra most nagyobb szükség van, mint korábban bármikor. A szegényeknek, támaszra szorulóknak még inkább szükségük van vigaszra.

És legyen bármi, ez a mi hazánk, a mi népünk, az ember innen nem megy el csak úgy, kivált, ha már nem fiatal. A jelenlegi hatalommal tárgyalni nem lehet. De a szavak nem vesznek el akkor sem, ha egy adott pillanatban nem jutnak is el a fülekhez. Beszélni kell, van tennivaló. Végképp nem lehet eltiporni az igazságot és a szabadságot. Most majd nulláról indulunk a sajtó- és a szólásszabadságért.