Egy jobb világ

Mostanában a skandináv filmek szólítják, szólaltatják meg leginkább a lelkiismeretünket. Ezúttal azonban torkunkra forr a katarzis, noha a cím éppenséggel jót ígér. Jobbat.

Ám a szándékok kibicsaklanak. A családok csonkák, széthullottak, a párbeszédek besülnek, lepattannak a másikról. A kudarc pedig szomorú tanácsadó. Eltűrjük az ütést, abban a keresztényi hitben, hogy a másik – kilépve a morális korlátok közül – önmagát alázza meg, amikor minket pofoz? És tartsuk oda a másik orcánkat is? Vagy üssünk vissza akkorát, ami után már nem szükséges eredményt hirdetni, hiszen csak mi vagyunk talpon?

Nem teoretikus a kérdés, nem is elégszik meg könnyed, cinikus válasszal. Arról van szó: mire tanítsuk a gyerekeinket. Van-e esélye a nevelésnek? Két, egymás mellé sodródó gyerek barátsága több-e, mint a szülőkhöz kötődés természetes ereje. És van-e ilyen kötődés? És ha van, az természetes-e?

Lehet az egyik apa bármilyen bátor és jó orvos ott, az afrikai menekülttábor hordágyai mellett, a vérben és porban, lehet bármiféle igyekvő a Londonból hazatérő s gyerekét maga mellé húzó a másik, a férfiszerepet nem tőlük tanulják utódaik.

Mindegyik férfi, mindegyik fiú jóravaló lenne, de mind szerencsétlenné lesz. Talán a nők igazi jelenlétének, a tőlük való szeretet, a harmónia hiánya teszi. A fél pár ember működőképessége sokszor illúzió.

A kilencéves Cristian, az erősebb e gyermekkettősből, annak a híve, hogy oda kell vágni, s nem árt, ha van az embernél egy kés is. Elias – a gyengébb – eltűri a megalázást is, mert nem akar harcot, eddig mindig veszített. Kettejük csiszoló súrlódása végül csaknem tragédiához vezet.

Ritkán látni ilyen érett gyerekszereplőket, ilyen sugalló, „valóban nagy látószögű” operatőri teljesítményt.

A dán–svéd film Arany Glóbuszt nyert a legjobb külföldi mű kategóriájában, és nominálták az Oscarra is. (Rendezte: Susanne Bier.)