Fegyverünk az igazság – Szikszai Rémusz: A színház sem kerülheti el az öntisztulást

– Új rendezése, a Radnóti Színházban bemutatott Ádám almái olyan történet, ami jól végződik. Ilyet csak abszurd vígjátékban lehet elmondani?

– Ha a főszereplő fejéből a tumort pisztolylövés tünteti el, az deus ex machina, az a kategória, ami már nem létezik. És ezt még meg is akartam fejelni: ha rózsaszínt akartok, akkor legyen rózsaszín! Mutassuk meg, hogy tiszteljük a másságot, vigyázunk a hátrányos helyzetűekre, odafigyelünk mindenkire, aki elesett, ugye, milyen csodálatos az élet mifelénk? Érdekes módon a közönségből van, aki érzi ezt a csavart, és azon bőg, van, aki egy az egyben veszi, és azon hatódik meg. És van, aki azt mondja: ezt a giccset! Nyilván el kell gondolkodnom, ha nem jut el az üzenet mindenkihez. Én finoman akartam üzenni, azt akartam, hogy olyan legyen az előadás, mint a brüsszeli csipke.

– Ennek a rendezésnek erős motívuma az élet és az emberi méltóság tisztelete, de ezen is túlmegy azzal, hogy egy gonosz ember, történetesen egy neonáci megigazulása zajlik le a szemünk láttára.

– Apaként is mondom, hogy szerintem minden gyerek nyíltan és őszintén csodálkozik rá a világra. Csak később válik gonosszá, aki azzá válik. Érteni akarom, miért lesz valaki például jobbikos vagy náci, mi az a düh vagy rosszul értelmezett igazságérzet, ami oda viszi. Ez a figura, Adam, leveszi a keresztet a falról, és Hitler képét teszi a helyére, miközben az van a tarkójára tetoválva, hogy Isten velünk van. Mindenki akar hinni valamiben, de hogy ez hova fut ki, a félelmeinktől függ, és a világtól, hogy milyen irányba tol bennünket.

– Ez persze azt is jelenti, hogy ha ezek az emberek más élményeket élnének át, másra kapnának bátorítást, akkor, úgymond, meg is javulhatnak. Tehát a gonoszságuk nem befejezett tény.

– Ez a remény létezik. Vannak darabok, amelyek a reménytelenséggel fejezik ki a reményt, mások, mint az Ádám almái, a túlhabzó jóval fejezik ki a remény utáni vágyunkat. Nyilván ezért választotta a szerző az abszurd humort. Ám közben azt a tézist feszegeti a darabban megidézett Jób könyvével, hogy Isten fogadást kötött a sátánnal, tétként bedobva legjobb emberét, Jóbot, akitől nem átallott elvenni minden vagyonán túl tíz gyereket is. Ez a történet arról szól, hogy emberként mihez kezdjünk a szenvedéssel, hogyan döntsünk a hatása alatt. Nem vagyunk eleve rosszra ítélve, de arra igen, hogy döntsünk.

Szikszai Rémusz

1969-ben Nagykárolyban született, a kilencvenes években a kolozsvári magyar színházban dolgozott segédszínészként, majd a marosvásárhelyi főiskolán végzett színész szakon.

1997-től a budapesti Bárka Színház tagja, 2006-tól szabadúszó.

A kétezres években szerepelt az egyik legnézettebb magyar gyártású szappanoperában, valamint kulturális műsort vezetett a közszolgálati televízióban, 2011-ben hozta létre művésztársaival, közöttük Fodor Tamással és Huszár Zsolttal a Vádli Társulatot, első munkájuk a Caligula helytartója volt. Az utóbbi években főként rendezőként dolgozik, legközelebbi bemutatója decemberben Az oroszlán télen lesz.

– Ezt a dilemmát járja körül másik rendezése is a Radnótiban, A párnaember, amelynek története egy totális diktatúrában zajlik, sötét tónusú, nyomasztó. Vajon mit vált ki a nézőből, letargiát, mert magára ismer, vagy elszántságot, hogy ezt már ne hagyjuk bekövetkezni?

– Szerintem A párnaember nem sötét darab, hanem a sötéttel operál. Az én változatom egy templomból átalakított kihallgatóteremben játszódik, vagyis: itt valaha volt egy kultúra, ami többé nem jelent semmit. A falon ott van a világot irányító ember képe, mint gyerekkoromban Ceaușescué, ami nálunk Francis Bacon festménye a visító X. Ince pápáról. Ez disztópikus, sötét világ, negatív utópia. Ugyanakkor tele van szeretettel. Tapasztalatom szerint A párnaembert főként a fiatal és a középgeneráció szereti, mert a hagyományosabb színházi ízlés határait vállaltan átlépi, nagy és szándékosan durva hatásokkal dolgozó darab.

– A disztópiánál maradva: Szép Ernő Emberszag című regényét is színpadra állította, és azt mondta egy helyütt, hogy ezt az 1944-ről szóló szöveget jóslatnak tekinti.

– Jóslatnak tekintettem az előadást is, amelyben a három különböző korú Szép Ernő egymást folyton kijavítva mondta el a történetet. Abból próbáltam felolvasószínház helyett drámai konfliktust létrehozni, hogy nem ugyanúgy emlékszünk én meg én meg én. Ahogyan ma sem, a múlt kritikus elbeszélésének szándékát nem honorálták a második világháború után sem. Szerintem ezért kezelik Szép Ernőt a mai napig irodalmi értékénél alacsonyabb szinten.

– Egy másik munkájában, Bartis Attila Rendezés című darabjában, amely a Vígszínházban látható, éppen ezzel, a múlt feltárásának és elhazudásának konfliktusaival foglalkozik.

– Az egy konkrét történet egy olyan emberről, aki a saját színházában főrendező és szerző. A rendszerváltás után úgy dönt, ír egy darabot a múltról, amibe mindent beleír az igazságról, de egy dolgot nem, hogy besúgó volt. Az egyik színész viszont rájön. A rendező megpróbál megszabadulni a múltjától, de képtelen rá, miközben elhangzik az a mondat is, hogy ha valaki elhazudja a fél életét, attól még nem teljes mértékben gazember.

– Az el nem mondott történet, ami nem nulláz le egy életművet, de az átélt eseményekről és az emberi minőségről alkotott értékelést átalakítja, amikor mégis kiderül, a színház világában most nagyon aktuális. Miközben a vihart kavaró Marton-ügynek csakis akkor lehet társadalmi haszna, ha nem kizárólag a színházra tartozónak tekintjük.

– Figyelemmel követtem a mostani történéseket, szerintem az, hogy ez most kirobbant, üggyé vált, egyáltalán nem baj. Nem lehet visszaélni azzal, ha valaki beül egy autóba, bemegy egy irodába vagy felmegy egy lakásra. Az is érthető, hogy erről miért csak évekkel később beszél. A traumáknak ez a természete, akkor is, ha a jog másképp fogalmaz, a jogi nézőpontból sokszor érthetően. De azt sem kellene követelni, hogy akkor ne játsszák többet A Pál utcai fiúkat. A virtuális lincshangulat nem fogadható el, az ellen sem, aki bűnös, mert az már nem morálról szól, hanem az indulatról.

– Debreceni Rómeó és Júlia-rendezése kapcsán arról beszélt, hogy ennek a darabnak az egyik kulcseleme a nők alárendeltsége a férfiaknak.

– Igen, és még egy központi eleme van: a gyűlölet, ami a gyerekekre úgy száll át, hogy számukra nincs is története, egyszerűen belenőnek a gyűlöletbe.

– Éppen ezért nem az volna szerencsés, ha a #metoo-ügyben megszólaló tekintélyes színházi emberek nem kizárólag a szerintük fennálló lincshangulat miatt aggódnának, hanem segítenének a gyűlölet és az alávetettség mozgatóit feltárni?

– Szerintem a színház dolga, hogy az elesettséget, a kiszolgáltatottságot a tárgyává tegye, ahogyan ezt meg is teszi valamilyen módon. Amilyen hatalmi visszaélés előfordulhat a postahivatalban, az előfordulhat a színházban is. Aki visszaél a hatalmával, az veszítse el. De a túlzás, a végletesség, a racionalitás hiánya aggaszt. Az is hülyeség, amikor egy nyugati egyetemen nem lehet a tananyag része a Titus Andronicus, mert abban gyilkolnak és nőket erőszakolnak, mert „nem PC”. Holott éppen azt kellene általa megtanítani, hogy ez valaha természetes volt, de nekünk már nem elfogadható. A mostani ügyek kapcsán azon is elgondolkodtam, hogy rendezőként beszéltem-e bántóan másokkal.

– És mire jutott?

– Arra, hogy valószínűleg igen, és erre jobban kellene figyelnem. Ez egy pici egyéni dolog, de eggyel beljebb lehetünk tőle. Én legalábbis. A színház sem kerülheti el az öntisztulást, ha már ez az ügy kipattant.

– Az, hogy gyakran karakteres véleményt fogalmaz meg közügyekről, összefügg „anyaintézményének”, a Vádli Társulatnak a helyzetével? Dolgoznak ugyan kőszínházakban, de szervezetileg nem tartoznak egyikhez sem. Pályáznak állami forrásokra, de úgysem kapnak pénzt. Vagyis kényszerűségből sokkal kisebb a függés, mint mások esetében.

– Nem függ össze az igazságérzetem azzal, hogy van-e vesztenivalóm. Fodor Tamást idézve: a kövek között, a beton repedéseiben is kinő a növény. Legfeljebb nem olyan szép, mint a kerti. Másrészt a hídszerepet szeretem, nem véletlen, hogy Budapesten is a hidakon érzem magam a legjobban. Egyik este vádlisként felépítem és lebontom sokadmagammal a díszletet a Szkénében, másnap egy kőszínházban dolgozom, ahol már áll a díszlet, mikor bemegyek. Az a jó, ha mediálni lehet, mindkét világból át lehet valamit vinni a túloldalra.

– Erre van igény?

– Remélem. Úgy dolgozom, hogy elfogadtatom magam, és elérem, hogy akikkel dolgozom, közösségként működjenek. A Vádliban a közösség az alap, a kőszínházakban nem feltétlenül. A csapatban nem az a lényeg, ki rontotta el, hanem az, hogyan hozzuk helyre. Mindenkinek megvan a maga dolga, felelőssége, de a munka közös. Valamennyiőnké. És ez a lényeg. Nem munkahely, hanem dolog. A tapsrendben is utálom az egyéni meghajlást.

– Következő rendezői munkája Az oroszlán télen az Orlai Produkciónál, a Belvárosi Színházban. Darabjainak jelentős része az elnyomásról, a hatalom és az emberek viszonyáról szól, ez a történet viszont a politikai machinációk, a hatalmi harcok világába visz, ahol az egyéni érzelmeket kihasználják, politikai érdekekért feláldozzák. Érdekli, hogy ez miként működik? Vagy egészen mást lát ebben a darabban?

– Ez is benne van, és érdekel, elsősorban azért, mert minden érdekel. Ezért csináltam meg a Kutyaharapást is, mert egy másik zsáner. Az oroszlán télen sztorija számomra egy irtózatosan nagy szerelem története, amiben mindent feláldoznak. Héja-nász az avaron. Az olvasópróbán a színészek többször szisszentek fel mondatokon. Mert durva az igazság. Ebben a darabban ez a fő: az igazság. Lehet retorikai, politikai fogás, de lehet az is a kérdés, fáj-e már neked, az ellenfelemnek, egyben szerelmemnek eléggé, amit mondok, mert az igaz.

– Szóba került a Kutyaharapás, ami egy Tarantino-film, a Kutyaszorítóban Közép-Európára átírt verziója. Érthető a zsáner iránti érdeklődés, mégis felmerül ennek a félresikerült bankrablásnak a története kapcsán, hogy lám, még a gazembereink is milyen bénák, slamposak, ütődöttek, nem lehet mentség a számunkra, hogy gonosz, de zseniális emberek visznek végbe bűnöket a szemünk láttára.

– Nem ment fel minket semmi. Pitiáner dolgok történnek, pitiánerek vagyunk. Ebben a témában az is érdekelt, mennyire voltam én magam ilyen, amikor 1990 körül jobb jövőben, szabadságban reménykedtem, úgy, hogy azt hittem, nekem nem kell tennem érte semmit. Azóta minden silányodik, használatban kopás van, a félműveltség vette át az uralmat. Hét éve, első rendezésemben, a Caligula helytartója zárójelenetében egy halott csecsemővel próbáltam érzékeltetni, hogy nincs jövő. Ez a darab ma is megy, a végén rendszerint hosszú csend előzi meg a tapsot. Az előadás alá bejött az élet, ma sokkal többen érzik valóságosnak azt, ami hét évvel ezelőtt még túlzásnak tűnhetett.

– Néhány éve hónapokra elvonult a családjával Ázsiába, és tervezi, hogy később kiszáll majd ismét a mókuskerékből. Itt van a szakmájával és a közügyekkel szenvedélyesen foglalkozó ember, aki ugyanakkor azt keresi, mikor tudná mindezt maga mögött hagyni. Mi a magyarázata ennek a kettősségnek?

– Viszonylag könnyen költözöm és alkalmazkodom. Szeretek a nulláról építkezni. Tudom, hogy ez mibe kerül, mennyi meló belefogni. Ha holnap nyernék a lottón, simán abbahagynám a színházat, pedig munkamániás vagyok, de a családom legalább ugyanannyira fontos. Ha a tizenhatodik században élnék, tengerész lennék, vagy térképkészítő: érdekel, mi van a világ másik végén. Bárhova megyünk, elkerüljük a turistahelyeket, nincs szükségünk rongyrázásra, csak egy kis kuckóra, jó iskolára. Összehaverkodunk a helyiekkel, oda járunk, ahova ők szoktak, szeretnénk részt venni a helyi életben. Azonkívül a mérsékelt égövet sem nekem találták ki. Nyitnék egy kis éttermet egy trópusi országban.

– Lennének ott színházi előadások?

– Nem, de kijönnék a konyhából, az exhibicionizmus bennem van, szeretném, hogy lássák a szakácsot.