Egy filmsztár arcai

- Hosszú idő után ismét Almodóvarral forgatott. Könnyen megtalálták a közös hangot?

– Persze, rögtön egymásra hangolódtunk, pedig 1989 óta nem dolgoztunk együtt. A sok amerikai film után már nagyon hiányzott ez a szellemi közeg. Pedro bármit rendez, tele van mély érzelmekkel, drámával. Noha most szikárabb formai megoldásokat választott, A bőr, amelyben élek című filmjében is az emberi természet mélységeit tárja fel, és a nézői befogadás határait feszegeti. Annak idején új filmnyelvet próbált kidolgozni a vágyak, szenvedélyek ábrázolására. A nézők eleinte nem értették, a kritikusok szinte ki akartak átkozni bennünket.
A sajtótájékoztatóink Berlinben és Velencében olyanok voltak, mint a bokszmeccsek. De mára mindez megváltozott: Pedro művei kultuszfilmeknek számítanak.

- Az új filmben plasztikai sebészt alakít, akinek a lányát megerőszakolják. A fiút a doktor bosszúból elrabolja, átoperálja nővé, aztán viszonyt kezd vele. Nem gondolja, hogy túlságosan valószínűtlen ez a figura?

– A történetben tényleg van tudományos-fantasztikum. De az arctranszplantáció ma már lehetséges, és az ember nemét is meg lehet változtatni. Almodóvar külön hangsúlyozta, ne csináljunk szörnyeteget az orvosból: „Úgy kell viselkednie, akár egy háziorvosnak, aki aszpirint ír fel a betegnek. Ha túljátszod a szerepet, hiteltelenné válik a figura.” Eleinte nehéz volt az instrukcióit követnem: teátrális gesztusokkal éltem, mintha elmebeteget játszanék, de aztán beláttam, hogy Pedrónak van igaza. Sokak szerint a filmünk a bosszúállásról szól. Valójában a főhős istennek képzeli magát, a tökéletes embert akarja megalkotni, saját teremtményébe, mesterművébe szeret bele.

- A mű ugyanakkor a kollektív szépségimádat kritikája is.

– A szépség rendkívül fontos napjainkban. Nemcsak a filmiparban, hanem az élet minden területén. A szépség és a fiatalság kultusza olyan erős, hogy a nők depresszióba esnek, amikor betöltik a negyvenet. Ugyanakkor az orvostudománynak köszönhetően egyre tovább fogunk élni, a jövőben akár százhetven évig is, holott már most is demográfiai problémákkal küszködünk túlnépesedett bolygónkon. A fiatalító kúrákat, drága beavatkozásokat persze csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak. Vagyis a gazdagok nagyon sokáig élhetnek majd, míg a szegények korán halnak. Ijesztő jövőkép.

- Filmsztárként önnek is meg kell felelnie a szépségipar elvárásainak.

– Tele vagyok energiával, folyton jár az agyam valamin, és rengeteget dolgozom. Ez ad erőt.

- Minap A csizmás kandúr című rajzfilmet szinkronizálta. A hollywoodi animációs filmeknél megszokott, hogy a figura hangját adó színész mozdulatait is „kopírozzák” az animátorok.

– Az alapkoncepció szerint ennek a kövér cicának olyan durva macsóhangot kellett kölcsönözni, amely nem illik a karakteréhez. Ez önmagában is komikus hatást kelt. Mielőtt még a grafikusok munkához láttak, kamera előtt felvettük a hanganyagot. Adtak néhány kelléket, például kalapot, kardot, ezekkel kellett előadnom a szöveget. A felvételt megkapták a rajzfilmesek, és a mozgásom alapján dolgozták ki a figura gesztusait. Megdöbbentő volt az első vetítés: olyan kandúrt láttam viszont, aki nemcsak hasonlít rám, de még úgy is lépked, mint én!

- Csizmás kandúrként korábbi szerepkörét parodizálja: a Desperadóból és más filmekből ismert macsó szeretőt.

– Fontos, hogy a színész önmagán is tudjon nevetni. Időnként elámulok azon, hogy egyes sztárok mennyire különlegesnek képzelik magukat. Pedig a siker mulandó, ha a következő filmed megbukik, a kutyának se kellesz majd. Én megtanultam a szakmában, hogy semmit nem szabad túl komolyan venni. Ma sokkal lazább vagyok, mint fiatalon. Nincs már meg bennem az a nyugtalanság, amely távoli, elérhetetlen célok felé űzött.

- Például Amerikába is elment szerencsét próbálni, holott hazájában, Spanyolországban már elismert színész volt.

– Meg akartam mérettetni magamat külföldön is. Higgye el, nem volt könnyű megkapaszkodni odaát. Kezdetben roppant magányos voltam Amerikában. Ifjúsági szállókon, hotelekben húztam meg magam, és senkivel nem tudtam szóba állni, mert egy kukkot sem tudtam angolul. A szállodában még a szobaszervizt sem mertem hívni. Aztán a közeli bisztróban összehaverkodtam egy spanyol sráccal, ő készített nekem szendvicseket. De az Almodóvarral forgatott filmjeim jó ajánlólevelet jelentettek Amerikában. Megnyíltak előttem az ajtók, amikor a castingosok megtudták, hogy Pedro színésze voltam. Első tengerentúli filmem, A mambó királyai 1992-ben sikert aratott, ám ezután három-négy évig mégsem kaptam több felkérést. Munka nélkül, távol a barátaimtól nagyon egyedül éreztem magam. Feladhattam volna az egészet, de én bizonyítani akartam. Viszont ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy egy napon majd animációs figurát csinálnak belőlem, és Woody Allennel forgathatok, biztos nem hittem volna el.

- Ön a világ egyik legsokoldalúbb művésze: 2003-ban már zenés-táncos szerepben is sikert aratott a Broadwayn, és arra készül, hogy visszatér oda, a Zorba, a görög című musical címszerepében.

– Imádom Zorbát, nagyon fontos dolgokat mond életről, életkedvről. Egyszer Washingtonban én adtam át egy díjat Anthony Quinn-nek. A gála utáni partin csakis Zorbáról beszélt nekem, ez a szerep állt legközelebb a szívéhez. Három évvel később én kaptam meg ugyanazt a díjat. Eljött Quinn felesége, és nekem ajándékozta azt a képet, amelyet Anthony festett önmagáról Zorbaként. A tervek szerint a musicalt 2013-ban mutatjuk be a Broadwayn. De addig még sok más munkánk is van. Az idén rendezek egy filmet, amely egy Afganisztánból visszatérő spanyol katonáról szól: háborúról, erőszakról, magányról. Van egy produkciós cégem is, jelenleg Luc Bessonnak végzünk animációs bérmunkát. Közben készülök Salvador Dalí szerepére, a spanyol filmnek producere is vagyok. Egyelőre amerikai koprodukciós partnert keresünk az ötvenmillió dolláros mozihoz. Nem könnyű hozzá Hollywoodban finanszírozót találni, hiszen ez nem kasszasikert ígérő akciófilm, „csak” egy festő életéről szól.

- Mi izgatja ennyire Dalí sorsában?

– Különleges, ellentmondásos személyiség volt. Kifelé mindig a bohém, extravagáns művészt mutatta, pedig valójában nagyon szemérmes ember volt. Többször elmondta interjúiban, hogy a felesége nélkül semmire sem jutott volna. Ő hitette el vele, hogy nagy festő. Dalí volt a világ legapolitikusabb embere. Ragaszkodott ahhoz, hogy kedvenc spanyol városában, Figueresben lakjon, és ezért még a Franco-diktatúrát is hajlandó volt elviselni. Nem emelte fel szavát a rendszer ellen, nem érdekelte, hogy másokat elnyomnak a hazájában. Ebből a szempontból meglehetősen egoista volt.