Egy éve ment el a század utasa
Fejtő Ferenc halálának első évfordulóján baráti köre emlékezett szombaton a kiváló közéleti emberre, publicistára a Fiumei úti temetőben. Fejtő Ferenc alakját, szellemiségét Gurmai Zita, uniós parlamenti képviselő és Donáth Ferenc országgyűlés képviselő idézte föl.
Gurmai Zita a Párizsba emigrált Fejtő Ferencet méltatva, kiemelte, hogy a „század utasa” – ahogy Fejtő magát jellemezte – az 1918-20 közötti éveket még gyermekként figyelte, a többit elemzőként, politizáló emberként. Végigélte a rövidnek nevezett 20. századot, és jól kiismerte magát a 21.-ben is, amelynek technikai eszközeit is bámulatosan jól tudta használni.
De nemcsak látta, hanem folyamatosan állást is foglalt – s alapvetően mindig igaza volt. Igaza volt a Szép Szó körével együtt, amikor a szocializmus és a demokrácia eszméihez nem engedett olyan gondolatokat, amelyek zsarnoki rendszerekhez vezettek. Igaza volt, amikor a Rajk-per hazug voltát bizonyította, próbálta bemutatni. Igaza volt, hogy nem szegte kedvét a francia és más baloldali értelmiségiek hitetlenkedése: És igaza volt, amikor párizsi barátaival a 80-es években ’56-ra és Nagy Imrére irányította a figyelmet. Végül a horthysta és kommunista korszakban egyaránt letartóztatott, de a rendszerváltás után képviselőként elhunyt Demény Pálhoz hasonlóan, szerencsés volt, hogy megérte azt, míg a világ belátta: neki volt igaza.
Lelkében világmegváltó maradt; miközben eszével, cselekedeteiben realista volt. Tapasztalva a 20. század borzalmait, látva a Rossz országlását, úgy érezte, végig kell gondolnia az ebből adódó nagy nyomasztó kérdést. Hogyan történhet meg mindez, ha hiszünk a Jó hatalmában? A század utasa hosszú útja során visszajutott az emberig: „Azt már bebizonyította az ember, hogy képes pokollá tenni a földet, de azt még meg kell mutatnia, tud-e paradicsomot teremteni”.
A nőket általában is tisztelte, szerette. Az egyenjogúság számára természetes volt. Föl tudta fedezni a barnákban, szőkékben, karcsúakban és teltekben, a testi és az emberi szépséget egyaránt. Számos tanítványa volt, tehetségesek és okosak, többnyire lányok, akik rajongtak érte.
Halála óta eltelt egy év, és akik ismerték, tisztelték, érzik: nagy űrt hagyott maga után. Hiányzik Fejtő Ferenc, a közéleti ember, aki aggódó figyelemmel követte a világpolitikai eseményeket, a francia és a magyar belpolitikát. Olvasott, tájékozódott, nem szégyellt kérdezni azoktól, akik Párizsban meglátogatták, vagy akikkel Budapesten találkozott. Hajtotta a tudásvágy, és annak a vágya, hogy megértse a világot, mindazt, ami körülöttünk történik.
Tudását felelősségnek tekintette. Ha úgy érezte, meg kell szólalnia, akkor írt, üzent, nyilatkozott. Persze Fejtő Ferenc főleg írt: nem is keveset, mert mindig sok mondanivalója volt. És amit mondani akart, az általában fontos is volt. Amit mondani akart, az mindig arról szólt, miként lehetne a körülöttünk lévő világ igazságosabb és biztonságosabb. Mintha mindig azt kérdezte volna: hogyan lehetne a világ csak egy kicsit emberibb, csak egy kicsit humánusabb? Mert Fejtő Ferenc tudta, mi a humanizmus, és példát mutatott nekünk. Fejtő Ferenc élete faültetés volt. Fákat ültetett a lelkekben, a szívekben: szerencsések azok, akik közelről láthatták tőle, mi az emberség.
