Égi tanács
Hozzánk Télapó jött karácsonykor – Jézusról nem esett szó. Szüleim színházi emberek, anyám színésznő, apám rendező volt, szociáldemokratából lett meggyőződéses kommunista. Szegeden laktunk, nagy szolgálati lakásban, átellenben a Csillag börtönnel. Amíg szüleink dolgoztak (mindig dolgoztak!), Manci néni vigyázott rám és az öcsémre. Gömbölyded, mosolygós asszony volt. Remekül főzött, rendben tartotta a lakást – és minket. Szerettük, szeretett. Szőregről járt hozzánk, sokszor nálunk is aludt, a gyerekszobában felállított vassezlonon. Azt hiszem, csodálta, ugyanakkor lenézte a szüleimet. A színésznő és a kurva közeli fogalmak lehettek a fejében. A rendezői foglalkozásról nem tudhatott sokat, de apám főrendező elvtárs volt, ezt respektálnia kellett. Azt viszont nem nézte jó szemmel, hogy a két édes puttyom, akik voltunk, Isten nélkül cseperedik. Megsúgta nekünk, hogy karácsonykor igazából nem a Télapó jön hozzánk, hanem a Jézuska. Titokban elvitt a rókusi templomba, egy délelőtti misére. Lelkesen számoltam be erről délután a szüleimnek. Remek előadást láttunk, meséltem. A főszereplő bácsi szoknyája füstölt, de azért nagyon jól játszott. Mi is énekeltünk vele, mint az óvodában, aztán hazafelé megtanultunk Manci nénitől egy szerepszöveget. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám...
Nagy balhé lett, Manci néni helyett egy Mária nénit kaptunk. Magas, partvisforma nő volt, nem szerettük, nem szeretett, de nem beszélt nekünk Jézusról, viszont napjában többször megfésülte a hajunkat, és megmosta a kezünket. Fényesre pucoltatta velünk a cipőnket Mikulás estéjén, amikor Télapó öccsét vártuk. A Mikulás helyett három fegyveres, katonaféle férfi csöngetett be hozzánk, feltúrták a lakást, apámat pizsamában kísérték át a Csillag börtönbe – ezerkilencszázötvenhat decemberében. A Télapó hazahozta, de aztán a nyuszi újra elvitte.
Apám börtönévei alatt a szüleim elváltak, anyám (ellenforradalmár feleségeként) nem kapott munkát. A válóperen mi is ott voltunk, apámat csíkos rabruhában, megbilincselve kísérték a tárgyalóterembe. Anyu azt mondta, kórházban kezelik, azért van rajta csíkos pizsama, csuklóján pedig a gyógyító szerkezet. Anyámnak a válás után sikerült elhelyezkednie. Előbb Miskolcra, majd Békéscsabára került. Két gyerek nem fért volna el az albérletében, így én a nagyszüleimhez kerültem, Budapestre.
Nagyiékhoz is a Télapó jött el karácsonykor, noha nagyanyám titokban „megkeresztelt” a konyhai falikút csapja alatt, és egyszer elvitt egy körmenetre is. Nem jártak templomba, de sokszor átküldtek a gangon szemben lakó Flanyekékhoz. A három savanyú szagú, örökké fekete ruhában járó aggszűz nővér sötét lakásában örökmécsessel megvilágított házi oltár ragyogott, kék köpenyes Mária-szoborral. Kaptam tőlük egy gyönyörűséges imakönyvet. Vezércsillag az Üdv útján – ez volt a címe. Tele volt színes képekkel. A legifjabb Flanyek lány, Pici néni megtanította nekem a miatyánkot. A gangon szavaltam, miközben zsebkendőből bogozott ejtőernyővel sakkfigurákat eregettem a földszintre. Kémek voltak, a porolót kellett elfoglalniuk, mint a Kobraakció című szovjet filmben az ellenséges területet. Az imaverset megszakítva kiáltottam utánuk: hajrá, Kocsubej! Aztán folytattam az imát (amelyből egyébként keveset értettem): „Szabadíts meg a gonosztól, és vigyél minket a kísérletbe...” Kilencéves kisdobos voltam.
Fiaim a nyolcvanas években voltak kicsik, hozzájuk is Télapó jött. Kisebbik fiam lelkesen énekelt: „Télapó itt van, hó a sugája...” Imádtam ezért a sugáért. Én az ő korában nagyanyámék nagy asztala alatt énekeltem: „Oly jólesik a légy, ott, este, a Rossz Wurmnál...” Próbáltam elképzelni azt az édeni, boldog helyet, ahol még a légy is jólesik az embernek.
Nagylányom a kilencvenes években született, az ő anyai nagyapja evangélikus lelkész volt, a karácsonyestéket náluk ünnepeltük. Hozzájuk Jézus látogatott el a Télapó helyett. Apósom minden évben családi prédikációval készült a szentestére. Hálabeszédeiben a valóságtól messze elrugaszkodó képet festett a családról. Lányai könnyes szemmel hallgatták, aztán énekeltünk: „A magasságban dicsőség Istennek! Békesség légyen földön embereknek, és jóakarat mindenféle népnek és nemzetségnek...”
Kisebbik lányom anyai nagymamája zsidó származású asszony, náluk Jézus helyett angyal járt a kétezres évek karácsonyain. Kislányomat felcsaltuk a ház padlásszobájába, onnan leshette az esti kertben kolompolva járó angyalt. Hitetlen apósom volt az. Amíg a kolompot rázva botladozott a sötét bokrok közt a fejére borított fehér lepedőben, sebtében előhoztuk a spejzba rejtett ajándékokat a karácsonyfa alá.
Fiaim a Télapónak írtak levelet, nagylányom a Jézuskának, kislányom az angyalnak, hozna kötött sapkát, villanyvasutat, kisbiciklit, új korcsolyát. Télapó, Jézus és az angyal egyként igyekeztek, külön-külön, a maguk idejében. Ma már a fiaim meglett férfiak, SMS-ben, e-mailben értesítenek, mire volna szükségük az unokáimnak – egyébként minden jót kívánnak nekem karácsonyra. Nagylányomtól tavaly egyujjas téli kesztyűt kaptam. Kislányom tizenhárom éves, elveszített telefonja helyett szeretne egy okoskészüléket, mondta az anyjának és nekem. Az angyalt nem említette, pedig tavaly még szitakötőszárnyú angyalt rajzolt nekem, hogy vigyázzon rám az eljövendő évben.
Közeledik huszonnegyedike. Gondoltam, írok pár sort mindhárom kiválóságnak, tennének a sugájukba ezt-azt. De mit kérjek tőlük? Új számítógépet a régi, örökké akadozó, lassú komputerem helyett, amely bizonyos szavakat éppúgy elrajzol, mint én vagy a kisebbik fiam annak idején? Számunkra a subának, légyottnak nem volt semmi értelme. Én még az úttörődalban is kanyári fákat énekeltem a nyári fák helyett. Ének szállana kanyári fák alatt, oly vidám az élet... Pedig évek szálltak a nyári fák alatt...
Mit kérjek?
Talán hogy ülnének össze ők hárman, Télapó, Jézuska és az angyal az égi parlamentben, származásukat és pártállásukat feledve, mint holmi demokratikus háromság, a szabadság, egyenlőség, testvériség mára kiüresedett, talmi jelszavainak nevében, és hoznák el közénk az értelem világosságát, mint annak idején távoli rokonuk, a fényhozó Lucifer tette.
Horváth Péter
