Dühök és víziók

– Országos felindulást kavart Alföldi Róbert István, a király rendezése. Kritikus szemmel: okkal?

– A cirkusz nem Alföldi rendezéséről szól. Kultúránk mai állapotát mutatja, az általános viselkedésrepertoár szélsőségességét jelzi. Végletek között formálnak véleményt a nézők: ocsmány és nemzetgyalázó, vagy okos és korszerű rendezés. Pedig az előadás csupán a régi kettősségből fakadó dilemmánkat értelmezi a hétköznapok szintjén. Egyfelől: István keresztényi álma csak akkor lehet valóság, ha előtte megölik Koppányt. Másfelől: Koppány marad domináns vezető, aki viszont tradícióival elszigetel a világtól. Alföldi rendezéséből kiderül: ő nem tud és nem is akar választani, s a nézőnek sem ajánlja a kényszerű döntést. Számomra ezért a darab egyik főszereplője a Krónikás. Blaskó Péter játssza. A darab végén magányosan lép a színpadra, s csak nézi szomorúan az önnön problémái által bezárt bagázst.

– A Nemzetiről írt kötete juttatja eszembe: sajátos kórképeinket korábbi teátrumi történeteken keresztül is vázolni lehetne. Például a Székely Gábor vezette Új Színház „elveszejtése” kapcsán. Vagy a Katona József Színház harminc éve is példatára a hatalom kontra kultúra párharcnak. Említhetők még Babarczy László kaposvári színházának évtizedei – utótörténetével együtt. Miként a Schwajda Györgyöt váltó Jordán Tamás Nemzeti Színháza is. Miért Alföldi Róbert öt nemzetis évének lett a krónikása?

– Színikritikusként a jelen bemutatóinak ritmusához vagyunk kötve. Ritkán tudunk eleget tenni az összegző, korszakokat átfogó dokumentatív felelősségnek. Valóban hiányoznak az említett műhelyeket teljességükben dokumentáló, elemző munkák. Nem kérdés: a hiányt pótolni kell. A következő könyvem talán a Katona József Színház Zsámbéki Gábor nevével jegyzett harminc évéről fog szólni, amely a „semmiből” született, de nem múlt el nyom nélkül. Az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház markánsan érdekes öt évét azonban ki akarják törölni a színháztörténetből. Itt és most tartoztam ezzel a kötettel azoknak, akik szerették és ismerték ezt a színházat. Vagy csupán kíváncsiak erre a periódusra.

– A történtek Alföldi Róbert egész pályafutásával összefüggésbe hozhatók. Stohl András említette: már főiskolás volt, amikor hírét vette, hogy hamarosan Alföldi is színi növendék lesz az intézményben. Nem ismerte még, de nem keltett benne szimpátiát, hogy valakit jócskán megelőz a híre. Utóbb aztán megkedvelte. A hajdani epizódok felidézése, elemzése talán még átláthatóbbá tenné a jelen abszurdjait.

– Ha csak a korát nézem, Alföldiről még nem írnék monográfiát. Különben mostani portréja ebből a könyvből is kirajzolódik. Elsősorban az, miként változott karaktere a Nemzeti Színház élén. De a színház öt éve éppen úgy főszerepet kap, mint az azt meghatározó direktoré.

– Utóbbi személyiségén a folyamatos politikai vegzatúra változtatott?

– Az is, de főként a pozíciójával járó felelősség.

– Keményebb lett?

– Leegyszerűsítve: a Heti Hetesben odamondogató, ilyen-olyan tévéműsorokban jópofáskodó celeb fiúból értelmiségi művész lett. Koncentrálódott a gondolkodása. Megértette azt is: az értelmiséginek felelőssége bizonyos ügyekben megszólalni. Privát hisztériáinak nyomuk sincs nyilatkozataiban. Tudja, melyik terepen miként kell viselkedni.

– A Nemzetire pályázva hiányoztak belőle ezek a készségek?

– Csíráiban bizonyára ott voltak, de sokkal érettebb, elszántabb lett az öt év alatt. Mindez rendezéseiben is érződik. Korábban sokat bíráltam azért, mert egy színházi poén kedvéért önmagát, saját édesanyját is „eladta”. Ennek vége. Ma már sallangok nélkül kérdez rá a darabok lényegére: miről szól, kinek, miért?

– Vidnyánszky Attila azt mondta: tíz percet látott az Alföldi-féle Istvánból, de abban is volt, ami mélyen felháborította. Amúgy pedig jelezte: színházilag sem tartja sokra a produkciót. A Nemzeti elmúlt öt évére volt konkrét hatása Vidnyánszky folyamatos „jelenlétének”?

– Könyvemben alig ejtek szót róla. Számára külön sorscsapás: élő helyzetben rosszul kommunikál, általában nem is azt akarja mondani, ami kijön a száján. Vidnyánszky érkezik, aztán majd megy. Érdekesebb az a kulturális kormányzat, amelytől szabad kezet kapott, hogy ne csak átvegyen egy színházat, hanem el is pusztítsa, amit ott talál. Az a destruktív, előíró hatalom, amely megmondja: miként gondolkodj, miként neveld a gyereked, milyen bankba menj, hol vásárolj, satöbbi. Az ilyen hatalom természetesen nem tűri azt a színházat, amely leír és nem előír, nem állít, hanem kérdez. A Nemzeti öt évének történetéből áttételesen az is kiderül: a demokrácia és a szabadság felnőtt, ugyanakkor rettenetesen macerás, idegőrlő állapot. Ennél sokkal szimplább, gondoktól mentesebb egy fegyelmezett, agymosott rendszer.

– Amely az évadnyitó társulati ülésen fehérbe öltözteti a Nemzeti Színház új csapatát. Legkiválóbb színészeink is felöltötték a kissé infantilis jelmezt. Közbevetőleg: az ő karakterüket nem roncsolhatja az efféle stílusváltás?

– Sokukat sajnálom ezért, mindnyájuknak drukkolok. Mindemellett a jelenlegi hatalom vízióit még ma is könnyen életre segítheti, hogy a nép nagy része negyvenöt évig nyájként vonult november 7-én és április 4-én az előírt ünneplésre. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi hatalom céljai, de még szóhasználatai is rendkívül kispályásak. Viselkedésük jellemzői: a dac, a düh, a bosszú, a prepotens agresszivitás, a fensőbbséges nagyképűség, amelyeknek semmiféle szakmai tartalmuk nincsen. Alföldi a hagymázas víziókkal szemben állandóan azt hangsúlyozta: a színház ma történik, a máról szól azoknak, akik este bejönnek és megnézik. Vagyis a teátrum nem múzeum.

– Kritikusként látogatni fogja Vidnyánszky Nemzeti Színházát?

– Hát persze. Már csak azért is, mert az én szakmám állandóbb, mint a pályázható-kiosztható pozíciók.

– Képes lesz prekoncepciók nélkül beülni a nézőtérre?

– Figyelemreméltó, amikor a miniszter azt mondja a Nemzeti új vezetésének a sajtótájékoztatóján: nem a nézők kedvét kell keresni. Akkor kiét? Hiszen ők veszik a jegyet. A miniszter mondata persze arról szól: „Kedves Attila, lehet, hogy a kutya sem fog eljárni a színházadba, de majd sikerré magyarázzuk az esetleges kudarcot.” Különben az is túlmutat önmagán, amikor az új direktor arról beszél: nagyon fontos színházakkal van kapcsolatban. Ott parolázik a New York-i „magyar színház” vezetőjével, miközben ez a színház nem színház a szónak abban az értelmében, amelyben használni szoktuk. Alighanem most a Nemzeti Színházban is megkezdődik a valóság átmaszkolása, ami engem hosszabb távon megnyugtat.

– Mert?

– Élnek még a múlt rendszer reflexiói, de közben a változás is törvényszerű. Ilyen az élet rendje. A hamisságok előbb-utóbb kirostálódnak. Még mindig beszélni fogunk a Mohácsi János rendezte Egyszer élünk című előadásról, vagy Alföldi Róbert Hamletjéről, amikor már rég nem fogjuk tudni, ki volt ezekben az időkben a kulturális államtitkár. Ebből következik: egy színházi korszak krónikájának megírása nem csak az emlékezést segíti. Idővel inspirációként is szolgálhat.