Dinasztikus gombok

A realista regényirodalom legnagyobbjai úgy tartották, hogy az igazi polgárcsaládok története három nemzedéken át ível: az első megszerzi a vagyont, a második megtartja, a harmadik pedig elherdálja. Nos, a Massányi családban, ellentétben a Thibault-kkal, Forsyte-okkal és Buddenbrookokkal, ez is másképpen van. A harmadik generáció ahelyett, hogy herdálna, összegyűjt mindent, amit az elődök megteremtettek, utánajár a család- és cégtörténetnek, régi okleveleket és helyszínrajzokat böngész, tárgyakat ment és újít fel, végül pedig megalkotja a dinasztia legendáriumát. Létrehoz egy familiáris múzeumot, amely egy mára szinte elfeledett és többé-kevésbé megszűnt foglalkozásnak is méltó emléket állít.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – így hangzik Tamási Áron elhíresült mondata, amelyhez a magam részéről annyit tennék hozzá, hogy csak akkor tudunk igazán otthon lenni a jelenünkben, ha igazi polgárként otthon vagyunk a múltunkban is. Ha értjük és tudjuk, miért és hogyan jutottunk oda, ahová.

Aki végignézi ezt a kiállítást, ott, a Szatmár utcában, az nemcsak egy család- és ipartörténeti kurzust végezhet így el, de Magyarország elmúlt nyolcvan esztendejéről is jellegzetes képet alkothat. Hiszen ez a cég, amelyet mostantól nevezzünk mi is Gombdinasztiának, voltaképpen nem folyamatos sikertörténet, hanem bukások és újrakezdések váltakozó története. Bukásoké, amelyeket a történelem mér a családra, és újrakezdéseké, amelyeket e három nemzedék minden tagja tiszteletet parancsoló szívóssággal csinált végig.

Egy cég, amely túlélte a háborút, a kollektivizálást, a rendszerváltást és a világválságokat. Egy cég, amely – tekintsük ezt mélyen jelképinek – jobbára pincében működött. Többek között ebben a pincében, itt, ahol most emlékmúzeuma nyílik: miközben a földszint magasságában ma is dübörögnek a gépek. (Na jó, a dübörögnek azért túlzás. Legyen zümmögnek, és nem ismerjük egymást.)