Deadpool – Ahol a poénok nem csak ütnek, hanem pofán is vágnak

Tim Miller szuperhős komédiája az ex-Special Forces kommandósból zsoldossá avanzsált Wade Wilson (alias Deadpool) története, akit egy olyan vegyi kísérletnek vetnek alá, amelynek köszönhetően fantasztikus gyógyuló képességekre tesz szert, viszont a korábbi jóvágású fizimiskája bűn ronda lesz tőle. Új képességeinek és fekete humorának birtokában Deadpool egyszemélyes hajtóvadászatot indít az ember ellen, aki megnyomorította az életét. Az igazi kérdés leginkább az maradt, hogy a film vajon épp annyira szórakoztató-e, mint az eredeti képregénysorozat?

Egy szuperhősös akciófilm paródiáját elkészíteni sokkal nehezebb, mint ahogy azt a laikusok elképzelnék. A filmben lévő akciójeleneteknek például hozniuk kell az elvárt magas színvonalat, miközben a filmnek azért igazán viccesnek is kell lennie.

Ezt úgy kell elérniük a készítőknek, hogy az akció annyira eltúlzott legyen, hogy saját magát és más akciófilmeket is parodizáljon vele. Ugyanez igaz a főszereplőre is: miközben karizmatikusnak, energikusnak és szupererősnek kell maradnia, ugyanakkor egyszerre kell vicces és gyakran béna, röhejes oldalát is megmutatnia.

A Deadpool mindkét szempontból jobb a nagy átlagnál – de sajnos nem sokkal.

Deadpool: a Jó, a Rossz, és a Vicces egy személyben

Bár nem vagyok nagy Deadpool fan, de a videojátékot kipróbáltam. A Deadpool humora nekem a tipikusan „időnként kacagtató, máskor erőltetett” kategória volt az interaktív, kaszabolós verzióban és hajszálpontosan ezt éreztem a Ryan Reynolds által bemutatott karakterrel kapcsolatban is.

Deadpool szövegelése sokszor tényleg kacagtató, igaz, nem menekülünk meg az erőltetett, vagy gyengébb viccektől sem, de az arcpálma szerencsére nem eresztetett gyökeret.

Amitől valahogy mégis esetlenné válik a film, az a megoldás, ahogy a sztori Deadpoolt ábrázolja. Mivel egy eredetmozival van dolgunk, törvényszerűen bepillantást nyerünk az eredeti Wade Winston Wilson múltjába, például abba is, amikor a leendő barátnőjével találkozik. Wade ugye a végletekig cinikus, laza rosszfiú, ehhez pedig akkor sem passzolnak a romantikus jelenetek, meg a „szeretlek” ellágyuló szöveg, ha egyébként – kissé izzadtságszagúan (amolyan Airport-féle humort használva) – próbálja elbagatelizzálni ezeket.

„Nem vagyok szuperhős” – állítja gyakran Wade és ha kis cinikus genyó maradt volna egész végig, nekem rendben lett volna a film, de az eredettörténet miatt Wade megmarad szuperhősnek. Időnként tényleg viccesen, máskor meg kevésbé – de mégiscsak szuperhős.

A poénok hálójában

Igazából ez a film legfőbb problémája is: a tényleg ütős poénok sem tudják eltakarni, hogy mennyire lapos és sablonos a történet – olyan, mint egy lötyögős, rosszul álló szuperhőskosztüm alatt a vézna testű hős. Egy egyszerű „állj bosszút és mentsd meg a lányt”-féle sztorit kapunk, unalmas és egydimenziós főgonosszal és gonoszokkal.