Dan és a szerelem

Ha a sors úgy kibaltázott az emberrel, hogy forgatókönyvíró/rendező lett belőle, és ennek dacára sem jut eszébe semmi különös, a legjobb venni egy nagy-nagy családot. Mondjuk: valahol Rhodes Island környékén legyen ez a nosztalgiákra is alkalmas, terebélyes családi fészek, az idő járjon úgy a hálaadás napja körül (ilyenkor összejönnek, akiknek kell, s látni fogjuk: azok is, akiknek nem kellene), hívjuk a családot – mondjuk – Burnsnek, elvégre Mikszáth Kálmánnak csak nem nevezhetjük. Ha kellően sok különnemű embert csődítettünk össze, majdcsak fog történni köztük valami, ami kitölthet 89 percet egy romantikus amerikai vígjátékban.

Ha nem találjuk túl eredetinek a lehetőségeket, főleg a helyzet és a műfaj igényes összepasszítását, nem járunk meszsze a lényegtől. Semmicske film. Amitől ugyan nem fordulunk ki a moziból, s a gyomrunk sem a helyéről (ami manapság – ha minimálprogramnak látszik is – mégis valami), de nagy tanulságokra sem jövünk rá, mint hajdan Örkény ígérte a paprika és a spárga konstruktív összehelyezéséből (inkluzíve: füzér!).

Könnyed és fűszertelen a történet, ahogyan egy három leánygyermekes özvegyemberhez illik (aki Dan), valamint többlépcsős famíliájához, amelynek tagjai mind rendes polgárok az amúgy elfajzott írógyerekhez (ez is Dan) képest, nem bunyóznak, nem szexelnek, szépen társasjátékoznak, versenyben fejtenek keresztrejtvényt (mely nyelv merne versenyezni véled – hat betű). Ám beüt a baj: túl szemrevaló az egyik fitestvér új barátnője: ha Dan író, ő meg olvasónak teremtetett, s egymásra is találnak, amit a család már nem néz annyira jó szemmel. (Egyiküké véraláfutásos is.)

Persze a legfontosabb a család. Meg a hepiend. Nem mondom el a végét, azt sem, ami a vége előtt van, de sejthetik. Nem veszélyezteti sima, görcstelen élményüket semmiféle váratlan fordulat. A várt is csak nagy sokára.

Kis semmi film, nem borzol, nem dühít, nem ráz.

(Rendezte Peter Hedges, Dant játssza Steve Carrel, Marie-Anne-t Juliette Binoche.