Csőtoll, papír, Édua-csavar

A főiskolán kettes volt rajzból. Nem szeretett hokedlit meg kockát másolni. De a portrézást akkor is nagyon élvezte. Persze korán kezdte. Másfél éves korában kiságya fölött a falvédő már Szűcs Édua-munkákat takart. Figurákat szemmel-szájjal, ami kisgyerekeknél nagyon ritka. A határvonalat precízen tartotta, a minigalériát csak akkor vették észre a szülők, amikor tisztasági festésbe fogtak.

Meglepődtek, de nem nagyon. Volt kitől örökölni a tehetségét, hiszen Édua édesanyja, Kováts Margit, és édesapja, Szűcs Árpád mindketten festőművészek. Előbbi szürrealista, organikus képeket alkotott, édesapja konstruktivista vonalon mozgott – mindvégig párton, brancson kívül. Sosem fogadták be őket.

– Többször jelentkeztek a művészeti alapba, de nem vették fel őket. Ezért nem tudtak megélni a festészetből, anyám tanított, apám restaurált. Egyszer, amikor visszautasították őket, anyám csak sírt, sírt, belülről jövő, mély sírással. Kilencéves voltam, és megfogadtam: semmilyen művészeti szakmai szervezetnek nem leszek tagja.
Nem is lett, pedig vagy fél tucat díja van, kiállított már az Egyesült Államok több nagyvárosában, Indiában, Kínában, Chilében. Apja meglepődött, amikor először mutatták úgy be: ő az Édua apukája. Szüleivel mindvégig alkotótársak voltak.

Édua ma is rajzolással kapcsol ki. Amikor a gyerekei még kicsik voltak, kilenckor lefektette őket, s éjjel egyig-kettőig dolgozott. Alfaállapot. De tájképet nem szívesen rajzol.

– Nincs benne kihívás. Akkor már inkább lefotózom. Az illusztrációkban, karikatúrákban a lényeg az én ötletem, a csavar.
Ezért is hagyta ott a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermét, ahol négy évig dolgozott olyan népszerű sorozatokon, mint a Vízipók-csodapók, a Mátyás király meséi, a Kérem a következőt! vagy a Magyar népmesék. Fázisrajzolóként megesett, tíz-tizenkét óra alatt vagy hatvan rajzot készített. Ám saját terveit nem fogadták el. Szűkös lett a filmkocka, elmúlt a szerelem. Kiszállt, harminc éve a piacról él.

Nemsokára egy Svájcban élő magyar coach és egy amerikai magyar pszichológus kötetének illusztrálásába fog bele. Ilyenkor telefonon megkeresik, e-mailben egyeztetnek. Édua általában a megrendelő hangja alapján tudja, menni fog-e a közös munka. Minden illusztrálnivalót elolvas az utolsó mondatig. Ugyanúgy szeretett Vámos Tibor angolul megjelent ismeretelméleti könyvének képein dolgozni, mint a Reader’s Digest háromnyelvű, gyermekeknek szánt lapozgatóján. Csillogó szemmel mutatja, mi a különbség az ázsiai és a dél-amerikai tapír kicsinye között, milyen az orrszarvú meg a góliátbogár. Jó, a téma azért csak elsőre tűnik távolinak, hiszen Édua rajz–biológia szakot végzett. Se szeri, se száma az állatvédő sztoriknak, előfordult, hogy pókot evakuáltak, s találtak számára megfelelő terepet egy fűtött mélygarázsban, de Gubanc, a tizenhárom éves westie tekintete is arról árulkodik, nemhiába próbál mazsolát és mogyorót kunyerálni.

– Gubanc kicsit vaksi, kicsit süket, az utcán néha már helyben sétál, de nagyon szeretjük.

A bejárat melletti téglafalon is kutyatappancsokat őriz az idő, még a korábbi lakók négylábú társáét. Odébb „Harapós kutya” felirat, nem is értjük a jámbor bogárszemeket elnézve.

– Néha pitbullnak hívjuk, hogy erősítsük az önbizalmát.
Itt kutyának, embernek kijár a megértés. A falakon Édua és szüleinek munkái, a csempén is csőtollalakok, a klotyóban („Igazgató”) Rodin karikatúrafigurája gondolkodik, az ajtón gyerekrajzok.

– Kellett egy hely, ahol rosszak lehetnek. Már felnőttek, háromból kettő elköltözött, de nincs szívünk lefesteni.
Vámos Tibor mellett Édua másik kedvence Vekerdy Tamás. Tizenöt éve illusztrálja a pszichológus rovatát a Nők Lapjában.

– Láttam, miket ír, s arra gondoltam, milyen jókat tudnék rajzolni hozzá. Aztán egyszer csak jött a telefon. A rajzom hol felerősíti azt, amit ír, hol finoman ellenpontozza. Pedig néha elfelejtem neki is továbbítani, és csak a lapban látja az egész oldalt.
Gyakran megesik, csak pár nap vagy egy éjszaka a rajzok születési ideje. „Itt egy lyuk, holnapra kéne egy illusztráció.” Mégsem bánja. Kell a mélyvíz, s közhely, de a határidő a legjobb múzsa. Digitális tábla elő, s pár óra múlva már a megrendelő e-mail fiókjában a színes, nyomdakész illusztráció.

De a kedvenc mégis a fekete-fehér karikatúra. Mert a digitális technika látványos ugyan, de túl nett. A kék homogén, nincsenek árnyalatok, sehol egy kis elfolyás, esendőség. A karikatúra viszont emberi: egy csőtoll, egy tábla, egy papír, meg a kényelmes kanapé.

Persze hiába a több évtizedes rutin, Édua folyvást ellenőrzi magát. Mivel balkezes, néha megfordítja a rajzok értelmezési irányát. Pedig helyesen balról jobbra haladunk egy képen, s a szereplők sem fogják bal kézben a tárgyakat. Néha meg csak rajzol és rajzol és rajzol. Aztán éjfélkor összetépi. Amin öt órája dolgozott. És már a második órában tudta, hogy rossz.

– Szégyen, pokoljárás, világvége. De folytatni kell, hogy megtudjam, mitől rossz. És akkor legalulról, a papírkosár mélyéről mégis előjön az ötlet.

Közben figyeli, nem ismétli-e önmagát, nincsenek-e sémák, felületes megoldások. Megesett, voltak. Amikor édesapját is elveszítette, észrevette, régi manírokból építkezik. Nem maradt erő a gondolatra, a mélybe jutásra. És jött az igazi pokoljárás.

Utóbb gyerekeit kérlelték a tanárok, vegyenek ki a szemetesből egy-egy Édua-galacsint, szeretnének bármit, ami eredeti.

– Megmondtam, tilos. Aki olyan tanár, annak úgyis ajándékoztunk jó rajzot.
Mert itt állatnak, embernek kijár a figyelem is. Édua nemrég jelentette meg ötödik egyéni albumát. Az egyik oldalon férfi húzza fel a földről saját árnyékát („Segélyszolgálat”), másutt kisgyerek halássza ki a pénzt vélhetően apja öltönyéből, ám a bankó árnyéka már szívet formáz („Szükségérzet”). A kisember gondjai, kiszolgáltatottsága, öröme, a hatalomhoz való viszonya érdekli. A politikai karikatúra nem. Igaz, nincs is nagy keletje. A humorlapok megszűntek, míves karikatúrára nem telik, a szakma legfiatalabbjai is negyven körüliek.

Az Illúziórombolás című képen valaki veszettül kapaszkodik talapzaton álló két lábszárba, a többiek lerángatni igyekeznek. Kettővel odébb „Ki nevet a végén?”. Cápákkal teli víz fölött, aprócska földdarabon megy a kötélhúzás, a lábak már a széleken, a kötél foszlik. Mi lesz velük?

Édua minden album megjelenésekor jótékonysági akciót szervez. Gyűjtött már a Gyermekétkeztetési Alapítványnak, a Peter Cerny Alapítványnak, most pedig a hejőkeresztúri, mélyszegénységben élő diákokat felkaroló iskolának jutott az eredeti „Éduákért” befolyt pénz.

– Csak úgy ragyogtak, mert épp előtte ajánlottak nekik jegyeket a Miskolci Nemzeti Színházba, de nem tudtak elmenni, mert az utazásra már nem futotta.
Édua haragszik az egyszázalékos felajánlásokra. Azt mondja, az nem a mi pénzünk, márpedig az igazi adás az, amikor neked sincs. Ezt is korán megtanulta. Nagyszüleit a Felvidékről telepítették Magyarországra, de nem akartak olyan házba költözni, amelyik a másé. Végül református lelkészcsaládként parókiáról parókiára jártak, de mind a négy gyerek kezébe diplomát adtak.

– A nyarakat falun, a nagyszüleimnél töltöttem. Emlékszem, egyszer a spájzban a nagyi szólt nagyapámnak, hogy Árpád, milyen kevés zsírunk van. Ő annyit mondott: használj kevesebbet! Pár nap múlva cigányok kopogtattak, nagyanyám meg a spájzban vágott egy darab papírt, és jó nagy adag zsírt szedett ki. Szinte sírtam: mami, de hisz nekünk sincs! Csak annyit felelt, nekik kevesebb van... Hé, Géza, ne légy pimasz!
Géza a házilégy. Csendesen meghúzódik a mogyorón. Nem zümmög, nem idegeskedik. Ismeri a háziakat. Ha már eddig túlélte, itt jó dolga lesz tavaszig.