Csepeli történet
Ocskay Zoltán azon szerzők közé tartozik, akik sosem fejeznek be egy történetet. Ne úgy értsék ezt, hogy soha nem készül el a feladattal (annyira ne, hogy az elmúlt fél évben három új munka is kikerült a keze alól), s ne is úgy, hogy mondatai végére nem kerül pont: hanem úgy, hogy ha lezár egy könyvet, attól még nem zárja le a kutatást.
Nem von vállat, ha új adat, dokumentum, fénykép kerül a kezébe, hanem nekiveselkedik újra meg újra a problémának. Ocskay Zoltán maximalista önmagával szemben (néha, indokolatlanul, másokkal szemben is, de erről a hibájáról mostanában dicséretes önfegyelemmel kezd leszokni), ezért aztán zokszó nélkül beszántja a táblát, ahol egyszer már vetett, ha meggyőződése, ez a jó megoldás. Most is megtehette volna, hogy tíz éve megjelentetett, s azóta rég elkapkodott könyvét, a Csepelek, Pannóniákat adja ki új kiadásban, de ő – levéltári kutatások és friss interjúk alapján – teljesen átdolgozta a hajdani kéziratot, s megannyi új dokumentumot, azóta előbukkant iratot, páratlan érdekességű fotót használva új könyvet alkotott. Így aztán a Csepeli történet azoknak is új olvasmányélményt kínál, akik ismerték az előzményét. Azoknak pedig, akik nem, különösen.
A könyv a csepeli Weiss Manfréd-művek (tulajdonképpen Csepel) és az ottani motorkerékpárgyár története egyszerre. A szerző időrendi fejezetekre bontja művét, részben történelmi, részben gyártástechnikai cezúrák mentén. (Hogy ezek szorosan összefüggenek egymással, ahhoz természetesen nem fér kétség.) Ám az olvasó nem csupán az itt gyártott motorkerékpárokkal ismerkedhet meg, hanem a hajdani gyár életével, a vezetőkkel és konstruktőrökkel, sőt a munkásokkal és a motorversenyzőkkel is. Azaz nemcsak azoknak jelent igazi élményt e könyv elolvasása, akiket leginkább a társadalom- és gazdaságtörténet érdekel, hanem az olyan szélsőséges motorrajongóknak is, mint amilyen például Jolsvai kollega.
És még sokan mások.
Nádas Sándor
