Csataképek

Utólag okosnak lenni persze könnyű. Ám hogy a híres 73. Hannoveri Lövészezred önkéntes katonájában miért nem keltett gyanút, hogy az ellenséges brit ármádia nemcsak angolokból állt, hanem ausztrálokból, indiaiakból, skótokból, új-zélandiakból, dél-afrikaiakból, azaz egy nagy birodalom mindenféle nációiból, akiket Vilmos császár regimentje aligha győzhetett le. (Az egyszerűség kedvéért itt most ne méltassuk a házigazda franciák és a végül megérkezett amerikaiak szerepét.)

Történt pedig mindez 1914 és 1918 között a nyugati fronton, zömmel Somme körzetében, ahol is írónk 19 évesen közlegényként kezdte, s húsz bemeneti-kimeneti sebhely után tisztként szerelt le, kitüntetésekkel takarva el a hegeket.

Jünger hadnagy 14 noteszt írt tele. Harctéri naplójában minden veszteséget feljegyez, megtudjuk, kit lőttek szemen, lábon, állon, kiből nem maradt azonosítható rész. („Kiskanállal kaparjanak össze, csajkában temessenek el” – humorizáltak a hadfik.)

Az élmény, ami a frontra vonzotta a kalandos lelkű fiút, azt ígérte, úgy lehet ott harcolni, mint az Iliászban vagy a Nibelung-énekben. Ám – amint erre helyesen mutatott rá Marx Károly – Trója ostroma és a puskapor nem fér össze. Más a világ. Bizonyos civil sértettség beszél is írónkból, amikor azon méltatlankodik: „Az ember már a saját lövészárkában sem érezheti magát biztonságban.”

Az ölés és a civil élet groteszk randevúit is átélhetjük. Cambraiban a bekvártélyozott megszálló esténként együtt társasjátékozik a háziakkal (egy ékszerész házaspárral), máskor azt tudjuk meg: hősünk antik bútorokkal fűti be a palota könyvtárszobáját, hogy klasszikust tudjon olvasgatni... Miközben az is előfordul – mert ilyen a háború –, hogy a latrina telitalálatot kap, s a német katonák oly szeplősök lesznek, mint az írek.

Ezt a regényt bizonyos kritikusok a Nyugaton a helyzet változatlan mellé helyezik. Írója változatos, hosszú és tanulságos életet élt.

(Ernst Jünger: Acélzivatarban. Fordította: Csejtei Dezső és Juhász Anikó. Kiadta a Noran Libro.)

Erdélyi S. Gábor