Csak egy életem van

- A színekhez való vonzódása kapcsán Benny úgy jellemzi a könyvtárost az előadásban: a drapp nő. Zsöllyéből nézve Desirée sokárnyalatú asszony.

– Persze meghatározó, hogy első generációs értelmiségi. Hajlamos túlpozicionálni a helyzetét. Saját lánya már kevesebbet faksznizna, ha egy Benny-féle pasassal gabalyodnának egymásba.

– Önt énektanár, zeneterapeuta édesanyja nevelte, aki Benedek István „Aranyketrecében” is dolgozott. Nagyanyja az operaház ösztöníjasa volt, ön pedig gyermekként tagja a dalszínházi kórusnak. Desirée-hez lehet bármiféle valós kapcsolódása?

– Desirée is esendő. Mint mindnyájan. A jó irodalmi karakterekkel szinte bárki találhat azonossági pontokat. Színészként mindjárt tudom, melyik „fiókban” találom meg mindazt, amivel életre kelthetem. Nálam az is segíti az elemzőkészséget, hogy értelmiségi, művészi háttérrel indultam.

– Apafigura nem hiányzott az életéből?

– Volt, hogy azt gondoltam: a hiánya miatt történt velem ez vagy az, de egészséges lélekkel ezek a felismerések mindjárt fel is dolgozhatók.

– Pályaválasztásában is dominált a megfontoltság?

– Élmény volt az operaház gyerekkórusa, mégsem akartam színi pályára lépni. Jól rajzoltam, az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem. Nem vettek fel. Elvégeztem viszont a dekoratőriskolát, amely generációm olyan alkotóinak jelentett ugródeszkát, mint Eperjesi Ágnes fotóművész vagy a mesekönyv-illusztrátor Szegedi Katalin. Kispénzű dekoratőrként kezdtem el pluszbevételért mozifilmekben statisztálni. Annak kapcsán találkoztam a fotóművész Kanyó Bélával. Ő hívott reklámokba, ahol még jobban fizettek. Archívumokban fellelhetők az OTP, a Piért, a Vasedény kampányai, amelyekben én is látszom. Majd beiratkoztam a Théba Stúdióba, mert híre jött: aki elvégzi ott a beszédképzést és a más, hasznos technikákat oktató tanfolyamot, szöveges statisztaszerepeket is kaphat, ami pedig még több gázsi. A Théba tanárai biztattak: jelentkezzem a színművészetire. Elsőre bejutottam. A tanulmányi osztály titkárnőjétől azt kérdeztem: a sötét hajú vagy a fehér hajú tanár osztályába kerültem-e? Az utóbbiéba: Békés András lett az osztályfőnököm. A másik Szirtes Tamás volt, akivel később a Madách Színházban dolgoztunk sokat.

– Könnyen belerázódott a színi világba?

– Már tizenegy-tizenkét éves koromban azt magyaráztam édesanyámnak: olyan szakmát szeretnék, amellyel a munkaidő után is foglalkoznom kell. Valami olyan dolognak akartam a része lenni – ma úgy mondanám: médiuma –, amely összességében fontosabb nálam. Még nem tudtam, hogy ez az alkotás lényege. De már támadtak bennem a vonatkozó gének. A főiskolán egyértelművé vált: homo ludens vagyok.

– Az átkosban, vagyis paradox módon hivatásának boldogabb és rangján kezelt korszakában kezdte a pályát. Vagy ez idealizálás?

– Másodévesen kezdtem forgatni, amikor még a filmgyár vécéiben is gyártási irodák működtek. A Madách Színházhoz pedig Ádám Ottó szerződtetett: egy akkoriban már halványuló, de kicsivel korábban még teljes szépségében mutatkozó színházeszmény képviselője. Szerencsés vagyok, fontos színházi változásnak lehettem tanúja. A tapasztalás hozzátesz az emberhez. Ami a Kádár-kor egészét illeti: otthon másként gondolkodtunk a világról, mint ahogy azt előírták. Édesanyám nem volt párttag, amiből ugyan származott némi hátrányunk, ám arra tanított, hogy a politikánál értelmesebb dolgok adnak valódi örömet. Egyébként a gyerekkorból kikeveredő generációm akkoriban még eszénél volt. A kölykök többsége, akikkel együtt fújtuk a „Mint a mókus fenn, a fán”-t, ugyancsak azt gondolta: hülye színjáték az egész, de muszáj csinálni.

– És amikor már nem volt muszáj?

– Elsőre maga volt a megkönnyebbülés. Aztán hamar kiderült: hülye színjátékokból mégsem olyan könnyű kikeveredni. A hazugságok mechanizmusa nem áll le egyik napról a másikra. A Kádár-kor utolsó harmadában például hosszú éveken át legálisan tódítottuk: csupán ötven dollárral utazunk akár hetekre is Nyugatra. Apróság, de az ilyen dolgoknak elhúzódó betegség maradhat a nyomában. Ráadásul a múlt rendszerben a hatalom levette az emberekről a felelősség terhét. Márpedig minél nagyobb a szabadság, annál nagyobb a felelősség. Eltarthat még egy ideig, amíg a többség hozzáizmosodik a növekvő súlyhoz.

– „Moccanatlan” került át a Madáchból az Örkény Színházba, amely a Madách Kamarája volt korábban. Sosem akar váltani?

– Általában az okozott fejtörést, hogyan osszam be az energiáimat a komolyabbnál komolyabb feladatok között. Tízévente így is eszembe jutott: talán frissítene a váltás. De ha az ember lát a pályán, észreveszi: ahová menne, ott hasonló habitusból nincs hiány. Különben a Madáchnál is megéltem érdekes periódusokat. Például amikor az Ádám Ottót követő Kerényi Imre megpróbált progresszívebb színházat létrehozni. A „keményebb tápot” az akkori közönség még nem akarta megemészteni. Évekkel később Mácsai Pálnak is csak óvatosan, apránként sikerült átszoktatnia a publikumot a reflektívebb színházra.

– Kerényi mára sokat veszített progresszivitásából. Inkább teátrálisan agresszív. Önnek még a látóterében van?

– Hiszi vagy sem: semmit nem tudok róla.

– Az Örkény Színházban fut a Tasnádi István jegyezte Finito című előadás. Erősen és ironikusan reflektál korunk több abszurdjára. Az önpusztításra készülő főhős nejét játssza benne, aki végül végez a párjával. Korábban díjat is nyert az alakításával a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Azt írta róla a kritika: „Rezzenéstelen arcára egy élet megpróbáltatásai szabdaltak mély árkokat. Egykor tán szebb napokról álmodott, tán látott is közülük néhányat, ma már azonban csak garancián túl is jól működő háztartási robotként van számon tartva.” A ráncokat el lehet játszani?

– Azokat nem; jönnek maguktól. De nincs baj ezzel. Érdekes megfigyelni, miként változik a test, amelybe bezártak. A kor pedig bizonyára új szerepeket hoz.

– Konkrétan várja valamelyiket?

– Nem. Pályám sajátossága, hogy általában ráfáztam, ha elért egy vágyott feladat.

– Ami a privát életet illeti: mennyi jutott belőle? Magazinokban gyakran beszélt arról, ami manapság már nemigen kerül szóba: fontosnak tartja a mintaszerű párkapcsolatot.

– Hát, jó is az. Amúgy a privát világ valóban magánügy. Elegánsabb is, ha nem kerül ki a placcra. Legyen szó hitbeli dolgokról vagy a szexualitásról. Életből pedig mindenkinek annyi jut – és ebben igaza van a sörreklámnak –, amennyit beletölt. Nincs okom panaszra.

– Közéleti, szakmai történések kapcsán az ország jelentős részét rosszkedv jellemzi. Saját hétköznapjaiba ez nem karcol bele?

– Árvíz idején beszélgetünk, az ilyen helyzetek bennem is erősítik az empátiát, szolidaritást. Ahogyan az aggodalmat is, hiszen nálunk hatalmasabb erőkkel kerültünk szembe. De az általános közéleti rosszkedv, a mifelénk tradicionális búsongás kicsit sem érint. Még számítógépem sincs. Megszűröm a világot. Nem foglalkozom azzal, ami csak idegesítene, ám nem tudom megváltoztatni. Ilyesmire nincs időm. Hiszen csak egy életem van.